DÁNI
DÁNI
Mikor a királyi biztos udvaráról írok, nem hagyhatom ki a »valóságos jó öreget« sem, hiszen ennek az udvarnak ő volt az egyik gyöngye, míg kegyvesztett nem lett.
Most elvonult, mint egy új Cincinnatus, és keserű könnyeit, melyekkel a hatalmat siratja, jóízűen issza a szatymazi homok.
A kegyvesztett udvaronc sorsa nagyon szomorú… Ott járkál a mezőn, nézi a lealkonyodó napot, mélázik… néma fűszálak rezgését hallja, megborzong, madár ha rebben, s ha mozdul a haraszt…
Hátha hírnök jő? Az ő lépteinek nesze az tán? Hátha, amit hoz, az van a staféta-levélben:
»Jer vissza, jó öreg, még egyszer. Vedd kezedbe a gyeplőt megint.«
A vonat hasztalan fütyül át mindennap arra.
Oh, mint hasogatja szívét e gúnyos fütty!
A vonat senkit sem hoz.
A Dáni-tanyához vezető utat fölverte sűrűn, vastagon a gyep.
*
Kis halakból lesznek a nagy halak, a közmondás szerint, de vajon mi lesz a nagy halakból, ha kiteszik őket a szárazra?
Új vizet keresnek maguknak.
Dáni is fog találni.
A csalóka délibáb künn a tanyán ragyogó képeket mutogat neki a jövőből.
S ez is csak némi kárpótlás a – múltért.
*
Üresen áll a főispán szék, kihűlve: Horváth Gyulának semmi hajlandósága beleülni, Végh Aurélnak van a legtöbb chance-a.
Mert olyan főispán kell Szegedre, akinek szép felesége van.
A társadalmat rekonstruálni előkelő asszonyok művészete.
S a társadalom rekonstrukciója a főispánság programja.
Bis repetita placent: íme, hadd következzék itt annak a fényes napnak jóízű emléke szóról szóra:
...»A főispánék is csináltak maguknak egy jó napot. S az ő jó napjuk az, ha a nagy úr köztük van, és nincsenek haragosan összevonva a szemöldei.
Soha nem taposta Szatymaz homokját annyi nagyságos láb, mint tegnap. Megélénkült a főispán tanyája, s bürokratikus rossz viccek és esetlen nyájaskodások kerekedének kelet, nyugat és dél felől.
Nappal volt, és mégis éjjel, mert hiszen ott volt maga a tündöklő csillag, Tisza Lajos is, és körülötte a göncölszekér fényes kerekei Bakay, Kovács Albert s még nehány bennfentes.
Föltálalták az arisztokratikus birkahúst kásával, jöttek azután a pecsenyék is. – Mindenki nyugodtan evett és ivott, és senki sem hitte, hogy olyan közel van egy rettenetes bomba, mely mint a villám, lecsap, és összezúzza a kedélyeket.
A mi jó öreg Dáni Ferencünk emelkedék föl helyéből, poharát fölemelte ünnepélyesen, köhintett egyet-kettőt, Tiszára sandított a bal szemével és stentori hangon kezdé.
– Véghetetlen öröm fog el…
– Ohó, hohó! Vág bele a királyi biztos – csak azon föltétel alatt jöttem, ha nem lesz toaszt.
– Ezer bocsánatot kérek, de: Véghetetlen öröm fog el…
– Semmi esetre sem engedem – akadékoskodik Tisza.
– Akkor hát véghetlen sajnálat fog el – mondá a főispán és leült nagy dünnyögve, elégedetlenül hordozva körül szürkés szemeit.
Bántotta ez a dolog, kikéredzkedett belőle a hazafiúi harag; hol a homlokára ült ki, hol az erein nyargalt keresztül.
Lemondatták; nem fájt neki annyira.
Elvették hatáskörét, tekintélyét: békén tűrte.
De hogy a toasztját meg nem hallgatták, az ő okos, szép toasztját. Az már rettenetes.
Azt várta, hogy elmenjen a királyi biztos; egy disszidens természetű vendégét kihívta az udvarra, körülnézett nagy óvatosan, ha nincs-e ott valaki, aztán halkan, szomorúan suttogá:
– Gyermekem! Most már én is azt mondom, hogy nincs szabadság!
Ez volt az egyik esemény. A másik esemény a kulacs története.
Derék főispánunk more patrio egy kulaccsal akarta megajándékozni excellentiáját. A kulacs gyönyörű mű, hogy bízvást megénekelhette volna Csokonai.
De akármilyen cifra volt is a kulacs, mégsem adaték meg neki azon tisztesség, hogy egy excellenciás úr lehessen a gazdája, mert Tisza csak az esetben ígérte azt elfogadni, ha szegedi.
A kulacs azonban nem volt szerencsés szegedinek lehetni, és a főispán maga is indigenának nyilvánítá az alkotmányos jószágot.
– Akkor hát valami szegedi dolgot adok excellenciádnak… például egy dohányzacskót.
– Nem bánom – mondá a kegyelmes úr –, csak azt az egyet kötöm ki, hogy anyabirkából legyen.
Kerestetik egy ilyen birka.
És ezzel aztán ki is van jelölve a szegedi főispánság legközelebbi munka programja.*
*
De mortuis nil nisi bene. A »jó öreget« ezen a réven nem lehet dicsérni, sem agyonhallgatni.
Neki még van szerepe.
A mi politikai viszonyaink mellett a szereplő egyének nem járják le magukat végképp. Felmelegítik őket, mint a káposztát, s újra tapétra kerülnek – még a Várady Gáborok is.
Dáni pedig nem abból a fajtából való.
Bár nem elég ügyesen, de hosszú ideig híven szolgálta a közügyeket, s tiszta kezekkel.
Nád volt, mely ide-oda hajlik – de sose hajlik olyan nagyon alá, hogy feje a sárba érjen.
Ez a fej még miért ne lehetne tisztességes zászlója sokaknak?
Változik a világ. Kerekei folyton forognak…
A csákós baka monoton lépteinek nesze is elhangzik majd egyszer végképpen a Zsótér-palota kapuja mögül…
A Tiszák is eltűnhetnek a horizontról, ki Gesztre, ki Kovácsiba…
S akkor a medve ismét ki fog jönni a barlangjából, mert új táncoltatói akadának.
