A RUHA
A RUHA
Én vagyok Jankovich, idült kormánybiztos,
Tudom az ily állás a konyhára mit hoz.
| (Komjáthy: »Szeged veszedelmé«-ből) |
E címen az olvasók bizonyosan valami értekezést várnak a ruháról, a piperéről, s kinek kedveért e divatcikkek vannak: az asszonyokról, mert ha igaz az a közmondás, hogy »az asszonyt a ruha teszi«, akkor a ruha aequale asszony, s az én cikkem az asszonyokkal fog foglalkozni.
Pedig dehogy fog. Nekem tetszik az, hogy mindent megfordítsak, ami van, ha lehet meghazudtoljam még az igazságot is hipotézisekkel. Hiszen az igazság tán már nem is létezik többé, hanem csak jobban és kevésbé indokolt állítások járnak az ő megviselt ruháiban.
Ha a világ azt mondja, hogy a »ruha teszi az asszonyt«, tudja is indokolni, és igaza lesz.
Ha pedig én mondom, hogy »éppen a ruha nélküliség teszi az asszonyt«, én is tudom indokolni, és nekem is igazam lesz.
A világ még azt is mondja (mert mond a világ következetlenségből és ész nélkül mindent), hogy »nem a ruha teszi az embert«.
No, én meg éppen azért bebizonyítom, hogy igenis, a ruha teszi az embert.
Bebizonyítom: dacára annak, hogy Jankovich Miklós kormánybiztossal az történt (mert ővele mindig történik valami), miszerint egy kubikos nem akarta vedlett ruhája miatt kormánybiztosi minőségét elhinni, s nemcsak nem engedelmeskedett parancsainak, hanem azon a címen, hogy még az ilyen ember is kormánybiztosnak meri magát kiadni, nehogy a jövőben valami bolond embert elámítson, tettleg is hozzájárult, hogy mindenkorra elvegye tőle a kedvét. A törvényszék el is ítélte két hónapra azon megrögzött hite végett, amit én most mindjárt bebizonyítok, hogy t. i. a ruha teszi az embert.
Jankovich Miklós igen kedves ember. (Bocsánatot kérek a t. ügyvédi kamarától, inkább hozzáteszem, hogy néha.)
Én azonban többnyire jól érzem magam társaságában, az ő mulatságos történetkéi mellett. Nem egyet mondott el közülük, sokszor családombeli emberekről is, amely élményekből én még eddig semmit sem tanultam.
No, én elmondok most neki viszonzásul egyetlenegyet, szinte családjabeli emberről, amelyből ő azonban sokat tanulhat.
Történetem hőse a Nógrád megyei Jankovich Miklós (mert Jankovich Miklósa minden valamire való vármegyének van), a Nógrád megyei, mondom, de bízvást ráfoghatnám a mi Pest megyei Jankovich Miklósunkra is, mert annyira ráillik a következő eset erre is, hogy aki amazt nem ismeri, kész esküt tenni, hogy ezzel történt.
Minthogy pedig amazt csakugyan nem ismeri itt senki – én abba a jó helyzetbe jövök, hogy idegen színekkel idevaló embert festhetek le.
Akárki mit mond is, – már az egyszer úgy van, hogy a Jankovich család Miklósait valami végzetes átok nyomhatja, amiért gavallér létükre ruha dolgában annyira dúskálnak a szegénységben, ha látja az utcán, még a legkeményebb szívű finánc is keservesen megsiratja az ágrólszakadtakat.
Budapestre vetődött egy ízben a nógrádi Miklós, s midőn a legelőkelőbb Úri utcai ékszeres-boltban valami gyémántos tárgyat választ ki, a kereskedő különösen méregeti, s tekintetével végig telegrafírozza adjunktusai közt a »nagy gyanú«-t.
Jankovich az ékszer árát kérdi, ötszáz forintra mondják. Szó nélkül kiveszi tárcáját, s több hasonszőrű testvérei közül kivág egy ezrest.
A kereskedő meghökken a nagy bankó láttára, átveszi, s hebegve mentegeti magát, hogy nem bírja fölváltani, hanem hát majd fölváltja a segéd a szomszédban, mire a segédnek principálisi szemekkel ismét megtelegrafíroztatik, hogy »hova« menjen.
A fürge segéd el is megy, vissza is jön, de már nem egyedül, hanem konstáblerrel, aki megfogja a Jankovich Miklós gallérját s így szól:
– Ön velem jön!
– Hová?
– A városházára, a rendőrséghez. Hol vette azt a sok pénzt?
– Van nekem több is – mondja Jankovich Miklós a zsebébe nyúlva, s vagy húsz ezres bankót halászva ki onnan.
– Iszonyatos! Hol rabolta? hol vette ezt a sok pénzt, hé?
– Hol vettem? Hát eladtam a repcémet, a gyapjúmat, meg a búzámat.
A rendőr elröhögte magát:
– Hazudj ily bolondokat az öregapádnak! Aló! mars! Gyerünk!
Odaát a tornyos épületben igen megörült Thaisz Elek ennek a kitűnő fogásnak. Még be sincs jelentve ez az új rablás, még tán az illető, akitől a 20 ezer forint el van lopva, nem is gyanítja a kárt, s már a pénz itt hever a rendőrség asztalán.
Megállt a tükör előtt és sokáig nézte magát öntelten. »Lexi, Lexi, te mégis ügyes ember vagy.«
Ezalatt egy szubalternus hivatalnok a jegyzőkönyvet vette föl a delinkvenssel.
Néha Thaisz is odafordult a vallatotthoz:
– Tehát megmarad makacsul azon konok, konok, mert nevetséges és nevetséges, mert konok állítása mellett, hogy maga Jankovich Miklós, Nógrád megyei földbirtokos?
Jankovich már ekkor dühös volt, kijött a flegmából, toporzékolt mérgében, és fenyegetőzött, hogy csak hadd szabaduljon ki innen, az egész városházát fölrobbantja. (Különös véletlen, hogy a nógrádi Jankovich Miklós is robbantásokkal fenyegetőzik.)
– De hát föl bír ön valami tekintélyes tanút hozni, aki a személyazonosságot bizonyítsa? – kérdi a hasban vállas kapitány, ki a dühöngő emberről azt kezdi pszichológiai ismeretei folytán gyanítani, hogy az egy nagyobb szabású gonosztett elkövetése után megőrült a maró lelki kínok alatt, s most éppen a rohamok vannak rajta.
– Hát hogyne bírnék tanút fölhozni?
– De tekintélyest!
– Amilyet akar. Jó lesz Tisza miniszterelnök?
Csakugyan meg van őrülve, gondolá a főkapitány, s félig szánakozólag, félig gúnyosan mondá:
– Nem bánom; de eljön-e?
– Írok neki – mondja Jankovich. – Küldje el ön valamelyik fogdmegét hozzá.
Tollat, tintát adtak neki. Leült, s a következő levelet tette papírra:
| Nagyméltóságú Tisza Kálmán miniszterelnök úrnak, Helyben. |
Tisztelt Barátom!
Engem a te kopóid elfogtak, s most itt ülök a rendőrségnél. Elfogtak pedig azért, mert pénzem van.
Hát már annyira vitted az országot, hogy a becsületes embernek nem szabad pénzének lennie?
Gyere, kérlek, és szabadíts ki a te kopóid körmei közül, mert nem akarják hinni, hogy én vagyok
| tisztelő barátod: |
| Jankovich Miklós. |
Thaisz szentül hitte, hogy elmeháborodottal van dolga, de azért mégis elküldte egy kellő instrukcióval ellátott hivatalnoka által a levelet a képviselőházban levő miniszterelnöknek. A hivatalnok visszatért, hogy a miniszterelnök őexcellenciája átolvasta a levelet, és azt mondta neki a folyosón, miszerint az ülés végeztével személyesen fog elmenni a rendőrséghez.
A főkapitány nem tehetett egyebet, mint hogy várt, pedig a főkapitány nem szeret várni, kivált ha a várakozási időbe gonoszul beleesnek a déli és a szundikálásra szánt órák is.
Szörnyű lassan pergett az idő, s Thaisz úrnak legelőször jutott életében eszébe, hogy milyen terhes dolog a hivatal. Végre azonban délutáni három óra felé besántikált Tisza Kálmán, s a komédia véget ért.
Jankovich Miklós kiszabadult, visszakapta a pénzét, – Thaisz Elek pedig nem kapott ezért a tévedésért rendjelet, ami pedig szokatlan dolog a rendőri tévedésekkel szemben.
– No, Miklós – mondja Tisza –, most az egyszer kivágtalak a bajból. Hanem azt megmondom, hogy ezentúl tisztességes öltözetbe kerülj elémbe.
A nógrádi Jankovich is mameluk, szót fogadott a kormány elnöknek, nyomban egy előkelő szabóhoz hajtatván, hogy az talpig dandynek öltöztesse, mert maga is belátta, miszerint a mai kellemetlen esetet ruhájának köszönheti.
Mikor vett új ruháiba öltözve kilépett szállodájából, úgy nézett ki, mint egy Ugron Gábor: nem! úgy nézett ki, mint egy hiú francia márki.
Kevélyen és feszesen szedegette lábait, mint egy hidalgó, s búbánatos méltóság tükröződék arcán, mint egy angol peer-én hivatalos temetéseknél. Végigment a Váci s Dorottya után a klub felé, ösmerősök jöttek el mellette, utána, vele szemben, de senki sem köszönté nyájasan, senki sem ismerte meg.
A volt börzeépület lépcsőin mielőtt benyitna a »kör-be, megállott, mert egy félig ismerős és mégis ismeretlen úr jött egyenesen feléje – a szembe függő tükörből. Nem emlékezett rá, honnan ismeri ezt az urat. Pedig olyan jó nógrádi ábrázata van!
Egyszerre kezdte kikombinálni, hogy az ő maga, – meghökkent s tűnődve helyezte a mutató ujját homlokára.
»… Ma elfogtak, mert rossz ruhám volt, a miniszterelnök azonban konstatálta személyazonosságomat. Kiszabadultam.
Most már jó ruha van rajtam. De ha most elfognának, akadna-e valaki, aki e gúnyában a személyazonosságomat konstatálná? Nem akadna. Sose szabadulnék ki…«
Visszafordult. A kisebb veszedelmet választá.
Futott a szállodába, s magára szedte a piszkos, ócska ruháit. Így ment vidáman fütyörészve az utcán, ahol minden harmadik, negyedik úriember »öcsémnek« vagy »bátyámnak« szólította.
…Ím’ elmondtam a szegedi Jankovich Miklós épülésére a nógrádi Jankovich Miklós toalett-históriáját úgy, ahogy én hallottam; ha meg majd egyszer Nógrádba vetődöm, ott a szegedi Jankovich Miklós toalett-históriáját mondom el a nógrádi Jankovich Miklós épülésére.
Hadd tanuljanak egymástól öltözködni.
