DOBÓ MIKLÓS
DOBÓ MIKLÓS
Egy tehetség sem próféta a saját hazájában a közmondás szerint.
Dobó Miklós pedig csakis a saját hazájában bírt prófétaságra vergődni, minélfogva talán nem is tehetség.
Annyi tagadhatatlan, hogy van svádája – s ez tartja fenn az illúziót iránta.
Ez vezette félre az alsóvárosiakat is, kik fölkarolták mint követjelöltet 1875-ben. Fölkarolták, mondom, de nem választották meg.
E sváda csábította el Dánit is, kinek mikor már mindene volt, eszébe jutott, hogy hátha lenne egy püspöke is.
S egy hajszál híja, hogy nem lett.
*
Csakhogy az az egy hajszál legalább is olyan hosszú, hogy a csókai paplaktól a Tuilleriák palotájáig elérne.
Mikor a szegedi kiállítás volt, az itt időző Trefort minisztert Dáni édes mázos szavakkal kapacitálta mellette. Szavakkal! Trefortot!
Trefort meg is ígérte, hogy kinevezi kassai püspöknek.
S ők hittek neki.
Nem ismerték Trefortot, nem tudták a boldogtalanok, hogy Trefort soha senkit sem nevez ki püspöknek ingyen.
Naivitásuk elvakította[!], s a sajtóban kezdték szellőztetni Dobó kinevezési ügyét. Ebből azonban vihar lett.
A sajtóban élesen vágódott föl az a kérdés, vajon kicsoda az a Dobó?
A leendő kassai püspök érdemeiről nem tudott az ország, a közvélemény semmit.
Ekkor állott elő Dáni egy hírlapi nyilatkozattal, áradozó magasztalással festve jelöltjét, s ./ · alatt mellékli Antal bátya beszélgetéseit Miklós öccsével« című füzetét Dobónak, melyben kérdések- és feleletekben a közösügyre vonatkozó közönséges dolgok vannak gyarlón összefércelve.
Ebből aztán megtudta a világ, hogy Dobó Miklós író.
S most már az az érdeme sem maradt: hogy sohasem írt semmit.
*
Nem maradt benne semmi jó tulajdonság, csak a szerénység.
De Dáni azt is megcsorbítá, mert a nyilatkozat végére Dobó püspöksége mellett odatette argumentumnak, hogy Dobó nemcsak nagyon okos ember, hanem egyszersmind neki jó barátja.
Ez se használt. Trefort még ezért sem nevezte ki.
Dobó nem keseredett el és nem pihent; pogácsát süttetett az útra és elindult patrónusokat keresni.
Ment, mendegélt, míg végre eljutott Esztergomba is a prímáshoz.
Simor nyájasan fogadta, s meghallgatván kérését, kedélyesen mondá:
»Fiam, amint az újságokból olvasom, te nagyon okos ember vagy. Te nagyon sokat tanultál. Felejtsd el a felét, s mialatt elfelejted, tanulj meg lemondani.«
*
Lemondani, lemondani… könnyű nektek azt mondani!…
De minek is mondott volna le vágyairól? Hiszen, hogy Trefortot, Simort meg nem nyerhette, azért még nem kell kétségbeesni. Ott van még Várady Gábor képviselő és primipulus mameluk, akinek titkos üzlete van Budapesten rendjelekre, világi és egyházi hivatalokra. Hátha annak a boltjában van egy eladó püspökség.
Dobó már akkor is ösmerte Váradyt erről az oldaláról, föl is kereste, meg is kérte, – de Várady kijelentette nagy kézdörzsölgetés közt, hogy ezt az árucikket annyira monopolizálja Trefort, miszerint ő ritkán jut egyhez-egyhez, s annak is mindjárt annyi vevője akad, olyan melegiben elkapdossák, hogy ez idő szerint minden jóakarata mellett sem szolgálhat a t. c. vevő úrnak, hanem ha netalán egy kis idő múlva tetszenék befordulni stb.
Így lőn, hogy Dobó nem lett kassai püspökké, sőt post tot discrimina rerum, még csak nem is terjesztetett föl a királynak.
Búsan, csüggedten tért vissza, s hogy szót fogadjon Simornak, megkísérté elfeledni annak a felét, amit tudott.
Sikerült neki.
Éppen az a fele volt, amiért püspöknek kellene lennie az embernek – de amiért sohasem lehet még apát sem.
*
Következett is nyomban az áldás, ha nem csordult, csöppent: kanonokság, apátság, s ez utóbbival egyidejűleg a biztosi tanácsnak lett tagja.
Itt a »here bizottság«-ba osztották be, amelynek Dáni fölmentése óta elnöke.
Nagy föladat vár reá a biztosi tanácsban.
Komjáthy Bélát imádkozni tanítja. S azalatt megtanul Komjáthytól káromkodni.
Tisza Lajos, ha majd elmegy innen, a fölösleges pénzből, amit már nem fog tudni hova fordítani – úgy hírlik – pályadíjat fog kitűzni a Dobó Miklós tanácsosi összes működéséről írt legkimerítőbb műre.
A pályázó mű öt petit sornál kisebb és tíz petit sornál nagyobb nem lehet.
*
Ezer aranyat pedig a segélypénzekből azon kérdésre szánt, hogy valaki fejtse meg, milyen a Dobó politikai hitvallása.
Hanem ezzel bizony egyetlen péterfillért sem reszkíroz Tisza Lajos; az, mint a háromszínű kandúr előállítása, a lehetetlenségek sorába tartozik.
Mert Dobó Miklós sokkal ügyesebben tudja elrejteni önnönmagát, mint rokona, Dobó Pista – Végh Ignácot.
1874-ben demagóg beszédeket tartott a legelők eladása ellen, melyeknek árát a hatóság egy állandó híd fölépítésére kívánta fordítani.
»Antal bátya beszélgetései«-ben a közös ügyeket mentegeti.
Titokban a »Magyar Állam«-mal van összeköttetésben.
Fölvilágosodott embernek látszik, aki az árral úszik, minden körülményből hasznot húz, az orrát mindenbe beleüti, s sehol sem piszkolja be, kit folytonos tevékenységre ösztökél szertelen ambíciója.
Az eszközökben nem válogatós, mennyek boldogságát prédikálja, de a poklok dicsszomját érzi.
Várady Gábor úr cége megszűnvén, kérdés, milyen úton szerezte meg a biztosi tanácstagságot? Mert hogy nem igazi szerzemény, azt nagyon könnyű kitalálni.
Igazi jezsuita: a cél szentesíti neki az eszközöket, s az eszközök közül egyet sem tart megvetendőnek és kicsinynek. Dicséretes akaraterő van benne, s rendkívüli szívósság.
Mióta a prímás világiasságát egy kissé rosszallólag megvágta, azóta bigott is tud lenni.
Nemcsak a lényegesebb dogmákban, de a misztériumokban, csodákban is hisz.
Ugyanis a szegedi romok közül véli kihalászhatni – a püspöki süveget.
*
Tisza Lajos udvarában grata persona. A kálvinista nagy úr tetszeleg azzal magának, hogy egy katolikus pap iránt bizonyos fokig előzékeny.
Van is tehát nem csekély befolyása a királyi biztosra, ki viszont a városházávali viszonyokban használja fel Dobót jól. Vagy legalább hiszi, hogy használja.
A kollegák azonban nemegyszer felbosszantják frivol megjegyzésekkel és erkölcstelen »szabadonc« adomákkal, úgyhogy egyszer mérgesen fakadt ki a derék pap:
– Én »itt is« az isten szolgája vagyok.
S ezzel elárulta, hogy Szegedet tulajdonképpen csakis az Úristen rekonstruálja.
*
Számtalanszor vetődött már fel az a kérdés, hogy miért szegény Szeged jeles emberekben.
Mert nincsen arisztokráciája. És mert arisztokráciája nincs, a közügyekben való szereplés nélkülözi azon külső csillogást, mely a megyei élet sajátja, s mely oly hatalmas tápláléka az ambíciónak.
Valóban, e hetvenezer lelket számláló város csakis Dobókat és Bakaykat tud produkálni.
Ez az oka aztán ama nagymérvű elhagyatottságnak, mely oly szörnyen megbosszulta magát.
Nincs protekciónk. Meddő talajon nem nőnek szálak, melyek összekössenek a hatalommal.
Szomorú dolog, de igaz – s az igazat, ha nem hízelgő is, miért ne mondanám ki?
Bakayt egy epidemikus nyavalya szülte, mely most kezdődik a városokban.
Dobó pedig egy már elmúlt betegség utólázának tünete.
Sehogysem egészséges állapot tehát, hogy e két ember szerepel Szegeden.
Vigasztaló a dologban csak az, hogy sokáig úgysem szerepelhetnek.
Dobó olyan, mint a szivarszopóka, csak addig fehér, míg a füst át nem járja.
Bakay pedig olyan, mint a szivar; úgy elszívódik, hogy csak a hamuja marad meg.
A csutkájára legfeljebb az utca-gyerkőc gyújt még rá: a hamuja pedig jó lesz fogtisztító pornak a »városházi klikk« számára.
