ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Írta egy szélsőbaloldali képviselő
Nem ismerek nehezebb föladatot, mint egy könyvhöz »előszó«-t írni, és még fokozottabb a nehézség akkor, ha oly könyvhöz kell megírni azt, amely más tollából eredt.
Az előszónak föladata, ajánlani a könyvet az olvasónak, kiemelni annak kiválóbb, és védelembe venni annak gyengébb részeit.
Midőn ezen előszó megírására vállalkoztam, teljesen tudatában voltam föladatom nehézségének, de mégsem riadtam attól vissza, mert tudtam előre, hogy nagyon kevés lesz e könyvben az, amit kiemelni kell, és még kevesebb lesz az, amit védeni kell.
Kevés az, amit kiemelni szükséges, mert az olvasó vagy anélkül is fölismeri a kiváló részeket, vagy amellett sem tartandja azokat kiválóknak, de kevés az is, mit védeni szükséges, mert vagy fölötte sok benne a gyenge rész és akkor a védelem céltalan, sőt komikussá válik, vagy kevés benne a gyenge rész, és akkor az olvasó a túlnyomólag kiváló részeket észre sem veszi vagy elfeledi a gyengébb részeket védelem nélkül is.
*
Ezen könyvben a rombadőlt Szeged újjáalkotásának nagy művében résztvevők árny- és fényképeit találja föl az olvasó.
Nem célja tárgyilagos bírálatot mondani azok fölött, kikről szól, mert a tárgyilagosság csak komoly szavakban található föl – ezen könyvben pedig a tréfa követeli magának az oroszlánrészt, ennek dacára is azonban csalódnék, ki azt hinné, hogy célját csak az képezi, hogy mosolyt csaljon az olvasó ajkára a szavak tréfás csoportosítása vagy egyéb célzatok által.
E könyv komoly részeinek nem tulajdonít teljes hitelt, de tréfás részeinek komoly célzatát nem tagadja meg.
Az, ki csak komolyságot keres e könyvben, jobb, ha azt el sem olvassa, annak pedig, ki csak humort óhajt, e könyvet olvasmányul nem ajánlhatom; ki sem komolyságot, sem humort nem keres, az mindkettőt föltalálja – és éppen ebben rejlik a könyvnek azon merész célzata, hogy minden olvasónak tetszeni akar.
*
Tetszeni kíván, mert sérteni nem fog. Ferdén mutató tükre lesz azon érdekes, mert eredeti időszaknak, míg Szegeden Tisza Lajos székelt udvarával, kolibri parlamentjével, udvaroncaival és bürokratáival. Ferdén mutató tükör lesz, de mégis hű, mert amint sorba elénk hozza e könyv az egyes kikapott vonásokat, egyszerre szemünk elé pattan az egész kép.
De senki sem is volt illetékesebb megírni e fény- és árnyképeket, mint éppen a szerző, ki egész közelről látta az udvart mindennap. Tudja, mit ittak, mit ettek, mit szerettek és hogyan gondolkoztak.
Hogy pongyolába [!] írja le őket és nem az ünneplő ruhájukban, az az ő ízlése.
Ez urak között ez úgysem tesz nagy különbséget, mert ünneplő köntösben sem olyan nagyok, hogy pongyolájuk föltűnő legyen és pongyolán sem olyan kicsinyek, hogy egyéni tulajdonaik ne érdekeljék a helyi közönséget, amelynek érdekében működtek s amelynek íratott ez a könyv is elsősorban… hadd emlékezzék azokra vissza egy mosollyal, akik neki a dolog természeténél fogva gyakran a bosszúság ráncait okozták.
*
Régen töröm már a fejemet, hogyan lehetne a királyi biztos és udvarát, mely annyira távol tartja magát a polgároktól, egészen közel hozni azokhoz.
Végre nyitját leltem. Lefotografírozom őket egyenkint.
Végig vonulnak előttem emlékezetemben; látom méltóságos járású Szemzőt, arisztokratikus arcú Horváth Gyulának hallom csoszogó lépteit, jó Pálfy Ferenc hozza feje tetején a gomba kalapot.
Képzeletem elém festi Rosenberg Izidort, s csakhamar behunyom szemem, hogy ne lássam az érem megfordított oldalán Dobó komor alakját…
Komjáthy Béla sötéten fixírozza, a királyi biztosság karcsú szépeit, a két Bélát: Talliánt és Rónayt.
Podmaniczky-féle kabátba öltöztetik Tisza Lajost a vízi nimfák, kiknek belenyúlt az ágyába.
Mint a mitológia szörny-asszonyai Pillich Kálmánban végződik Bakay. Remegve nézem odább, nem-e ismét Bakay kezdődik Pillichben?…
Ködben úszik Végh Aurél, s rövidre nyírott hajával enyelegve játszik a tiszai szellő.
Egyszóval látom valamennyit, Jankovich-, Szluhát is, s nem tudom, kit válasszak elsőnek.
Veszem hát legelsőbb az erősebb idegzetű embereket, akiket már mások is eleget leszidtak, s akik ennélfogva hozzá vannak szokva a napfényhez és az árnyékhoz, – ahonnan én a színeket kölcsönzöm e tréfás rajzokhoz.
