BAKAY NÁNDOR
BAKAY NÁNDOR
Ha én írom Bakai: ha ő írja Bakay…
Arisztokratának kíván látszani azért, mert demokratának nézik. A bakra ül a kocsis mellé, hogy közelebb legyen a nagyúrhoz, ki olyan távol áll a canaille-tól. S ezt ő mind nem tenné, ha nem volna egy a »canaille«-ból.
Bakay meglapul, összehúzódik a hatalom előtt mint a sün, azért, mert neki kétszeresen kell meghunyászkodnia, miszerint elhiggyék felőle azt, hogy csakugyan meghunyászkodik, mint ahogy a vereshajúnak kétszer kell jobbnak lennie, mint más embernek arra nézve, hogy jónak tartsák.
Ezért lett Bakaiból Bakay…
S erre az annektált »y«-ra bazírozva, nem lehetetlen, hogy nagy-bakai és kis-bakai Bakay Nándor urat ott találjuk egyszer »kedves barátja« (mert Bakaynak minden magas állású ember kedves barátja) nagyapponyi Apponyi Albert előszobájában. Ő ott is éppúgy otthon lesz, mint »kedves barátja« borosjenői Tisza Lajos bakján.
Siessünk hát őt a jelen helyzetében lefotografírozni addig, még nem késő; mert Bakayn az is megeshetik, hogy mialatt a »camera obscurá«-hoz futnék őt a mostani »maszk«-jában levenni, azalatt Bakajnovicsra változik át.
A »maszk« szót pedig azért használom, nehogy valaki azt higgye, hogy az igazi Bakayt fogom neki bemutatni.
Az igazi Bakay láthatatlan.
Mert ha Bakay egészen látható lenne, akkor senki sem nézné meg – mert mindenki elfordulna előle.
Olyan ő, mint a harminchárom-féle papirosba csavart mákszem, a zöld boríték már lejött róla, most a vörös boríték hámlik, s ez így megy tovább, tovább… ki tudja meddig?
*
Egyszer a jó Dáni Ferenc pattantotta ki azon történelmi nevezetességű gondolatot, vagyis inkább óhajtást, midőn egy kényes határozatot kellett volna a miniszterelnökkel írásban közölnie, hogy:
»Uramisten, hajíts le nekem valahonnan az égből egy olyan koncipistát, aki ezt a határozatot akképpen komponálja meg, hogy odafönn a minisztériumnál pecsovicsnak látszassék, idehaza pedig minden ember revolúciót olvasson ki belőle.«
Amit Dáni óhajtott, azt kitalálta Bakay, ő olyan, mint a közönséges kakukkóra; míg az egyik pondusa le a földre ereszkedik addig a másik mindig a magasba húzódó.
Tisza csak a magasba húzódó pondust látja belőle, az iparosok csak a földre ereszkedőt…
S míg a derék iparosok a pöröly és gyalu mellett tiszteletteljesen gondolnak a jó és hű Bakayra, ki mert vér az ő vérükből, kétszeresen küzd érdekükért, addig Bakay markába nevetve kokettíroz és bujálkodik az elvtelenségben, mert hát mivel az ő választói vér az ő véréből, ő kétszeresen élhet vissza a bizalmukkal…
Ilyen furfangos ember Bakay.
Meglett népképviselő, anélkül hogy népszerű lett volna, írt brochure-t a Szeged rekonstrukciójáról, anélkül, hogy írni tudna, gyalázta programbeszédjében az észarisztokráciát (persze attól áll a legtávolabb), és dicsérte Zichy Jenő gróf ittlétekor a születési arisztokráciát, anélkül, hogy megszűnt volna demokrata lenni.
Tisza Lajos előtt nagy becsben áll, mert az azt hiszi, hogy a városi közgyűlésekre van nagy befolyása, a város primipulusai előtt is nagy becsben áll, mert azok azt hiszik, hogy Tiszára van nagy befolyása.
Ez a csizmadia-politika tartja Bakayban a lelket, s ezzel a csizmadia-politikával főzi le lelketlenül vagy választóit, vagy Tisza Lajost, amelyiket könnyebben lehet.
Hogy mi célja van Tisza Lajosnak Bakayval, azt még csak értem. Mert Tisza úr; minél több a szolgája, annál jobban szereti, s az olyan aktusokra Bakay körülbelül elég alkalmas, hogy a királyi biztos belső cselédei számára beszerezze a vörös bort, vagy hogyha a kis Tisza Pista Szegedre jön, megmutogassa neki a várost, de hogy mi célja van Bakaynak Tisza Lajossal, azt már szeretném tudni.
Egész környezetében Bakay az egyetlen ember, aki nem várhat tőle semmit, mert Bakay az egyetlen ember, aki semmi egyébre nem alkalmas, mint arra, ami most.
S éppen azért, mert neki is be kell látnia, hogy itt semmi sem lehet, ha már elmondtam azt, mint lett Bakay tigrisből macska, a Tisza Lajos épülésére elmondom azt is, hogy lesz Bakay ismét macskából tigris.
Egy szép napon, mikor már elfogy a kalász az asztag alul, arra fog ébredni Tisza Lajos, hogy a jó Bakaynak, akinek nem volt semmi más vágya eddig, mint hogy a Tisza kegyes pillantása az ő ábrázatára essék legelőbb, ha az előszobába kilép; akinek nem volt egyéb akarata, mint a Tiszáé; aki csúszott, mászott, hízelgett, bólintott és pukedlizett, arra ébred, mondom, hogy Bakaynak ismét elvei vannak, s ezek az elvek kollízióba hozzák ővele.
S vajon honnan támadnak elvei ily hirtelen?
Keres »ágit« ő maga, hogy kollízióba jöhessen.
Mert hát Bakay demokratává pillésedik. Eszébe jut, hogy ő nem hagyhatja a maga városát. Ő republikánus, ő bátran síkra száll a népjogért, eldobja magától a még hátralevő »tíz forintokat«… Ő nem marad benn a biztosi tanácsban. Ő nem szolgál egy kalap alatt »hazaárulókkal és Szeged ellenségeivel«. Ő lemond.
Ilyen kifogásokat talál ki.
És csakugyan le fog mondani, s ismét tigrissé és népszerű férfiúvá lészen Szeged szabad királyi városában. *
E fotográfia – eltérőleg a többitől – még a múlt évben lett megírva s közzétéve. Hogy találó volt, igazolja a következés. Bakay azóta kilépett a tanácsból s a királyi biztos működése ellen izgat.
A lutheránusról azt mondják, hogy a kulacsában mindég kétféle folyadék van, bor és víz. Bakay is így tesz; az ő kétfelé nyíló kulacsában otkolon és petróleum van.
*
A biztosi tanácsot azonban másképp képzeltük. A tanács, melynek tagjai egyenkint derék, sőt felében kiváló férfiak, egészben véve egészségtelen, életnélküli testület.
Semmiféle vér nem kering ez összeerőszakolt intézményben, mely eklatánsan válik el két részre: a firtlikre és a polgártagokra.
A firtliké volna a túlnyomó befolyás Tiszánál; de ezek nem használják föl, mert nemesemberek. S a nemesember csak odáig lép, ameddig joga van s ameddig nem lesz indiszkrét.
Igaz, hogy ez a firtli-szellem, mely a biztosi tanácsot áthatja, nem talál talajára Szegeden, üldözött szellem az a sajtóban is – de én sok szépet találok benne.
Ha pusztán arról volna szó, hogy az a négy-öt úr itt lakjon a városban, beleszövődve az itteni társadalomba, bizony nagy nyereség lenne. Az ő magaviseletük finomítaná az erkölcsöket, kiforrasztaná a jellemeket és megteremtené az úgynevezett »gavallér modort«.
Mert olyan a jó erkölcs, mint a kékítő, néhány csöpp kék vér egy egész pohár vizet megszínesít.
Azonban a biztosi tanács magának él, s mintegy kerülni látszik a polgári elemeket.
Mikor egyszer szemrehányásképpen jött szóba ez a tárgy, méltatlankodva mondá az egyik:
– De hát kivel társalkodjunk »itt«?
Lehet, hogy igaza van. Nem tartozik a dologra. A tény csak az, hogy a biztosi tanács a mondott iránybani befolyását már az intézmény ideiglenességénél fogva sem tarthatjuk olyannak, amiért érdemes lenne a szót vesztegetni.
A biztosi tanácsot nem szabad kedvezőleg megítélni azért, mert egyénei jobbadán szeretetreméltó emberek; a biztosi tanácsnak a működését kell nézni.
Mégpedig nem azt bírálni, amit tett, sokkal fontosabb az, amit nem tett.
Nem bírt magának se hatalmat, se befolyást teremteni. Sakkfiguráknak csinálta őket a törvényhozás. Azok is maradtak.
Igaz, hogy az egyik »pion«, a másik talán »futó«, a harmadik talán »király« – de Tisza Lajos a játszó.
Pedig hogy rendén legyen a dolog, ezekből a tényezőkből, akik most csak sakkfigurák, szintén ki kellett volna emelkednie egynek – aki a saját figuráival egyrangúan játsszék Tiszával; mert csak akkor lenne az a játék »igazi parthie«.
Ha nincs őrködő ellenjátékos, Tisza Lajos, nem mondom, hogy tesz, de tehet a, figurákkal »hamis húzást« is.
Komjáthy Bélát illette volna a vezérszerep. Van a gömbölyűségén kívül is némi tekintélye hozzá, s országos népszerűség fekszik a háta mögött. Csakhogy hát Komjáthy Béla rest még gondolkozni is. – Aztán ő olyan júrista, hogy okvetlenül rossz vezér lenne.
Mert, mint hajdan a jó Ghyczy Kálmán, oly pedantériával és addig keresi mindenben az igazságot, hogy ideje jut az ellenfeleinek eltakarni azt előle.
Horváth Gyula a Tisza Kálmán embere: ő tetszeleg magának azzal, hogy hű a sírig. Az ő szerelme örök – egész a kiábrándulásig. Tudna járni a maga lábán, de azt tartja, hogy sokkal komótosabb a másén.
Szemző lassú és merev. Szabályzott, mint a Tisza folyónak kellene lennie. – Ő kiválasztott magának egy alakot a »Kaszinó«-ban s azt utánozza mindenütt; ő olyan a politikában, mint Lacassé herceg aki, mikor meghallotta, hogy félig zárt ajtónál arról tanácskoznak, hogyan veszítsék el, elfutott onnan, hogy illetlenséget ne kövessen el a hallgatódzással, és hogy kellemetlen dolgokat ne halljon.
Végh Aurél vékony ember, Tallián kezdő, Rónay Béla kezdődő.
Hát Dobó Miklós? Az pap.
Ily körülmények, ily rossz összeválogatás okozta, hogy a biztosi tanácsból csakis ily liliputi intézmény lett, mint aminő.
S ily körülmények magyarázzák meg azt, hogy Bakay Nándor vergődött körülbelül a legnagyobb befolyásra a biztosi tanácsban.
*
Ha a mennyei gondviselés a Maszák Hugó ballábát és a Tisza Kálmán jobb (de nem a jobbik) lábát venné alapul, hogy arra egy testet alkosson, olyanforma konstrukció kerekednék ki belőle, mint aminő a királyi biztosság.
Az egyik láb (Tisza Lajos) nagyon hosszú, a másik láb (a biztosi tanács) nagyon rövid, emiatt a test egészben véve szenved, s a sántikálás elkerülhetlen.
S különösen akkor, ha az egyik lábon még azonfölül olyan tyúkszem is van, mint aminő – Bakay.
A »szegedi hármak« ellen nem lehet panasz. Állják a helyüket derekasan. De mert a hírlapíró kötelessége észrevenni a csekélységeket is, amik a szereplő egyéneket jellemzik, meg kell jegyeznem, hogy Szluha magasodik ki legjobban.
Csak az egy Szluha van régi magyar fából faragva. A légkör, melyet a királyi biztosság teremtett, csupán őt magát nem zavarta meg. Az maradt, aki volt. Katona, aki nem mozdul onnan se jobbra, se balra, ahova állították. – Aki tudja, hogy ha a »császárt« szolgálja is, a hátán levő borjúnak otthon bőg az anyja. Szluha nem hajhász nagy szerepet és nem is visz nagy szerepet. S éppen ez a legszebb szerep.
Általában igen érdekes anyag az elmélkedésre a szegedieknek, hogy most Szluhát említettem Bakay mellett, – kit csak nemrég fölcseréltek Bakayval.
Szluhától elfordult a népszerűség, mert az országgyűlésen nem játszott szerepet, mert nem volt szemtelen, mert nem szólt hozzá az olyan kérdésekhez, amikhez nem értett, s nem blamírozta magát és a várost, mert nem szaladgált a miniszterek után, nem hajhászta a kegymosolyokat, s nem igyekezett svindlírozással államférfiúnak látszani.
Elfordult tőle a népszerűség, amikor át kellett volna melegednie. Mert úgysem látunk ma egyebet, mint hogy éretlen fickók humbugizálnak az országgyűlési padokon… a talmi arany csillog még a Dicsőség kirakatában is.
S a szegedi közvélemény, amikor azt látja, hogy Szluha Ágoston eldobja magától a tolvajkulcsot, amellyel a hírnév templomába belophatná magát, hanem szerényen meghúzza magát a névtelenek között és tanulmányozza a nagyok nyomdokait, ahelyett, hogy kalapot emelne előtte, elfordul tőle és megválasztja Bakayt.
Ha Szeged olyan politikust akar magának nevelni, – aki a szédelgésen kezdi – akkor jobb nekünk csak megmaradni a baromtenyésztésnél. Többet használunk vele az országnak.
*
A mi örökké szellemes Taschlerunkkal történt, hogy egyszer egy miniszteri tisztviselő azon panaszkodott előtte, hogy az utazási utalványát s különféle napidíjait bármily lelkiismeretesen számította is föl, csak levonás mellett fizették ki.
– Oh, oh fiatal ember, – mondja az öreg úr gúnyorosan – ön még túlságosan fiatal ember. Tapasztalatlan… egészen tapasztalatlan.
– Bocsásson meg, kérem, de…
– Semmi de. Ha ön azt akarja, hogy az összes számadását helyben hagyják, tegyen ön bele mindég a számlájába valami ostobaságot is a cassakontrolór számára, mert annak muszáj törülni.
A geniális öregúr e mondása korántsem egy fölületes bonmot. Mély filozófia az.
S én ajánlom azt mindazon államférfiak számára, akik nem akarják magukat lejárni: kövessenek el néhanapján egy-egy ostobaságot is, amin az ellenzék megbotránykozhassék.
Mert az ellenzéknek olyan szükséges a megbotránykozás, mint pihenő embernek a testmozgás; az ellenzék emberhússal él s piros vércsöppeket iszik.
S ezért tartom én furfangos embernek Bakayt, aki gyakran odadob nekünk egy-egy apróbb hibát, hogy azért szidalmazzuk, s azalatt észre se vegyük, mit csinál, s ezért követ rossz politikát Tisza Lajos, ki oly kevés egyes hibát láttat velünk, hogy egész működése ellen vagyunk kénytelenek támadni.
De ha a nyitott szem áthatóan nézi Bakay működését azt kell látnia, hogy az egy galimathiász. Egy kocsi az, melyet az iparosok indítottak meg, s mely most sebesen gurul a lejtőn. Egy kocsi, amelynek ide-oda lötyög a rúdja. Egy kocsi, amelynek a két első kereke az önzés, a hátulsó két kereke pedig az esetlegesség.
S hogy teljes legyen a kép, ott csörömpöl megoldva a kisafán a kerékkötő lánc.
Nem akarom a múltat bolygatni. Legyen az most pihenő tó, s nyelje el benne a lavírozó Bakayt a köd. Pedig közel suhannak sötét árnyak, itt táncolnak a tollam hegyén, és integetnek negédesen, mintha arra kérnének, hogy támasszam fel őket.
A megtépett erkölcs görcsösen fogja meg kezemet, és azt sziszegi »vágd«.
A politikai jellem penészlepetten, színehagyottan lép elő egy szerény zugból: »Ne kíméld – mondja –, én nem ismerem.«
A népszerűség bekocogtat ablakomon, s azt kiáltja: »Én tévedhettem.«
S a méltányosság sötét fátyollal födi el szelíd arcát, mintha súgná: »Ne láss meg engem.«
De én azért meglátlak téged, szép istenasszony, s méltányos leszek Bakay iránt, s nem ócsárlom tovább, mert Bakay eléggé meg fog bűnhődni hibáiért. A nagyravágyás, mely a képviselői székig vitte, megássa sírját is. S ez egy olyan sír lesz aztán, amin nem zöldül ki a fű sohasem…
S én csak sajnálom ezért Bakayt, s szinte rosszul esett, hogy éppen nekem kellett meghúzogatni a vörös haját, amely, úgylehet – csupán paróka.
