NÉHÁNY SZÓ
NÉHÁNY SZÓ
még nem lesz fölösleges, annál is inkább, mert mind az epilógot, mind a prológot átengedtem a biztosi tanács két általam igen tisztelt tagjának, kik míg egyrészt nagyon kitüntettek engem azzal, hogy szívesek voltak könyvem tartalmához járulni, s így magukat azzal kapcsolatba hozni, másrészt pozitív jelét nyújtották azon helyes és felvilágosodott nézetüknek, hogy mint a nyilvánosság emberei, a bírálatot, bármely alakba legyen az öntve, nem találják kellemetlennek.
Így kívánná ezt a többi urakkal szemben is a szerző, ki magát ezúttal megnevezni nem akarja, mert igénytelen füzete csak félig tarthat eredetiségre igényt, amennyiben a tartalom egy része, maga is beismeri, imitt-amott a Mikszáth Kálmán egyes cikkeiből van véve, annak engedelmével, mielőtt könyvét útnak indítaná, az olvasók tájékozására megjegyezni kívánja még, hogy az itt leírt szereplő férfiak fotográfiái nem egyszerre írattak a legközelebbi napokban: hanem az első és utolsó rajz között több mint félévnyi idő fekszik.
Innen van az egyöntetűség hiánya, ha tán néhol kiérezhető lesz, s innen helyenkint az élesebb hang, minő például Dobónál, kit szerző bizonyára kedvezőbb színben festene le már ma, mint azelőtt. Egy félév nagy idő a jellemek kiösmerésében. A munkálkodás iránya is változik, és jobban kidomborodik annyi idő alatt.
Még Kende Kanut hiányzik e könyvből. E kedves, derék öregúr, kinek nemes, patriarkális alakja szinte bele van olvadva ez érdekes időszakba, midőn Szeged maga egy kis ország volt.
De ezen kívül is bizonyára sok maradt ki a »here«, a »röpülő« és a jó isten tudja még miféle bizottságok élményeiből.
Nem tudni, ha elolvassa a közönség e könyvet, tudni fogja-e maga elé képzelni a Zsótér-palota lakóit, hol egész fényében székel az udvar, sürgő-forgó udvaroncok járják a folyosókat, s bent a termekben a nagy úr tanácsosai csoszognak, sugdosnak, szövetkeznek. Foly az udvari intrika is. A zárt ajtók mögött a tükrök előtt mosolyogni tanulnak a hízelgők, s cselt szőnek a diplomáciára hajlandóbbak.
Hát maga a nagy úr! Az izgatottan jár fel s alá, ajtók nyitása, hangos szavak idegessé teszik.
Pedig mennyi ember van ott, hogy kellemessé tegye perceit. Nappal, hogy elsimítsák redőit, éjjel, hogy meglessék ébredését.
Hatalmasabb ő, mint egy fejedelem. Háborút nem üzen neki senki, mert mások tartoznak őt megvédeni; adót nem szedet, mert azt is mások végzik helyette, parancsol mindenkinek és nem engedelmeskedik senkinek, uralkodik, ahelyett hogy kormányoznék.
És miként uralkodik? Úgy, hogy ő mindig csak ad a népnek, és sohasem kér attól semmit…
Csodálatos, hogy mégsem népszerű?
Hajdan a középkor oligarchái, a Drugethek, Drágffyak, Omodék úgy képzelték a hatalmat, hogy tartottak ezer vagy kétezer főből álló banderiumot, amely fényes páncélban követte őket, amellyel rajta lehetett ütni valakin, annak a kastélyát elpusztítani, házi népét leöldösni, őt magát foglyul ejteni, s ma már nincsen meg ebből a régi fényből semmi, kivévén azt az egy bakát, aki ott paradérozik a Tisza kapuja előtt, nappal az a kötelessége, hogy szalutáljon, éjjel pedig, hogy csak azt bocsássa be, aki elmondja a »gut Freund« jelszót. (Nem tudom, a »gute Freundin« ki van-e zárva?)
Ma már a hadi banderium helyett ki van gondolva egy különb eszköz, mellyel jobban lehet vagdalkozni, mely jobban pusztít, öl és emel, mint a zsoldosok, s ez egy négy arasztnyi lepedő, egy-egy újságlap.
Ma már csak az az oligarcha, akinek egy ilyen van.
Tiszának van. Mégpedig sok van neki. Ő a közvélemény fölött is uralkodik.
Valószínű tehát, hogy nekem, ki függetlenül, úgy, ahogy éreztem, írtam meg minden betűt, nem lesz igazam.
Igazam csak ott lesz, ahol kiemelni valót találtam.
De, ahol igazat fog adni nekem, ott hozom Tiszát a legszokatlanabb helyzetbe.
Mert az még talán csakugyan nem történt meg rajta, hogy szubvenció nélkül dicsérjék.
