A »TISZTELT HÁZ«-BÓL
A »TISZTELT HÁZ«-BÓL
– Karcolat –
Majdnem teljes számban volt a ház. Legalább azok, akik Pesten vannak, mind eljöttek – csemegézni. Mert ma nem a büfében volt a csemege, hanem a folyosókon.
A folyosókon keresték tudniillik, de megtalálták a »ház«-ban is.
A Rohonczy-párbaj kimenetele, melynek reggel kellett történnie, mindenkit érdekelt. Megteltek a folyosók, már jóval az ülés kezdete előtt csoportokra alakultak a képviselők, s izgatott disputák folytak pro és kontra, mert mint minden dologban Magyarországon, itt is kétfelé szakadtak a nézetek.
Ha már a dolog érdemére nem is – de a modorra nézve sokan hibáztatták Rohonczy eljárását, míg mások dicsérték, hogy kitette magát a – Tisza neheztelésének.
A párbaj felől különféle hírek szállingóztak. Bizonyos csak a lényeg volt, az, hogy senkinek sem lett semmi baja. De ez most mellékes volt.
A párbaj lefolyásának hírét az tette érdekessé, hogy Rohonczy állítólag földhöz vágta a pisztolyt. E részletek körül merült fel legkülönfélébb verzió.
Itt a sportsmanoknak jutott tág tér az elmélkedésre, ha vajon fordult-e már elő ilyen eset? A párbajok krónikájában legalább semmi nyoma.
Egy újságíró, ki a folyosóra jött, elbeszélte, hogy éjjel valami nyilatkozatot hordoztak valami emberek a redakciókba, amelyben négy eleven ember bizonyítja, hogy Rohonczy Gidát Szegeden arcul ütötték.
E kaotikus hírek tűz gyanánt terjedtek el...
– Hahó! Hahó! Egy olyan valaki jött, aki már beszélt is Váradyval az eset óta.
Körülvették, mit szól Várady, hogy van Várady?
– Egy egész paddal is kész megverekedni a szegény öreg...
– Egy egész paddal – adták odább.
Majd olyan képviselő érkezett, aki Rohonczyval találkozott.
– Rohonczy beszélni fog ma... Nagy dolgok lesznek.
– Lehetetlen, hogy beszélhessen – mondta mindenki, de azért mégis mindenki várta, hogy beszélni fog.
Végre megjelent maga Rohonczy is, de csak nehány boldogabb bírt hozzájutni a nevezetes férfiúhoz. Valóságos tolongás támadt körüle.
Még ilyen nagy dolog sohase történt Rohonczyval, pedig már egyszer az is megesett rajta, hogy négy királya volt négy hetes ellenében, ámbátor nem vehette semmi különös hasznát a királyoknak, mert Beöthy Aldzsinál volt a négy hetes – néha pedig a hetesek is meggyöngítik a királyok erejét.
A főcsoportból csak egyes töredezett szavak hallatszottak ki a távolabb állókhoz, de még azok is mennyi értékkel bírtak! Mint a mozaikkövekből, össze lehetett rakni belőlük, hogy Rohonczy csakugyan beszélni akar, de hogy némelyek lebeszélni igyekeznek, míg mások fel-felkiáltanak koronkint.
»Ármány! Titokban működő kéz!«
Titokban működő kéz! Tyű! Ezt már csakugyan jó volna tudni, miről van szó?
S hozzá még a düh villámai, melyek a Rohonczy szemeiben szikráznak.
Vajon mért haragszik? Mi történhetett?
Bent az elnöki csengettyű éles hangja sivít. Az öreg Boér már benn ül az elnöki székben, de »ház« még nincs; azt még előbb be kell csengetni.
Az pedig nagyon nehezen megy, sőt ha Rohonczy akarná, nem is sikerülne; csak neki kellene végig ott maradni a folyosón.
Jobb is volna tán, ha ott maradna, – de megindul, s mint anyaméh után a többiek, ömlik be a sok képviselő most már minden ajtón.
Idegesen, türelmetlenül hallgatják a jegyzőkönyvet. Nagy penitencia az most. Mintha a világot akasztaná meg haladásában.
De pszt... halotti csend támad, feláll Rohonczy, elkezd beszélni, izgatottan, szenvedélyesen, s szavai nyomán ki-kitör a zaj, úgyhogy alig hallani a szónok hangját.
Az öreg Boér nyugtalanul fészkelődik székében. Nem tudja, mit csináljon.
Majd mereven függeszti szemeit a miniszterelnökre, mintha annak arcából akarná leolvasni jó tanácsát.
Az az arc pedig most sötét és komor.
Nyakát vállai közé húzza a »taktika nagy mestere« és hallgat. Csak ujjainak ideges rángása mutatja, hogy izgatott.
Az egészen bedresszírozott mamelukok ebből is észreveszik, hogy nem szereti ezt a dolgot, s bár ők magok imádják a botrányokat, meg-megszakítják a szónokot: »Nem ide való! Napirendre!« – kiáltásaikkal.
Herman Ottó, ki nagy figyelemmel hallgat oda, nem tudván miről van szó, odaszól Láng Lajoshoz:
– Mit tartasz, kérlek, a trónbeszédről?
– Én? Ki beszélne most az ilyen csekélységről?
