AHOL UNATKOZNAK
AHOL UNATKOZNAK
(Karcolat a »tisztelt ház«-ból)
Hja, több nap mint botrány... Ma aztán igazán nem történt semmi.
Néma álmodozásokba merültek az emberek. Csanády két könyökére dűlt és szundikált, Verhovay az üvegtetőt nézte merengő szemekkel s azon töprengett, hogy mégis komisz világot élünk: abból a Széll Kálmán-dologból sem lett semmi.
A világ kereke lassan forog: meg kellene kenni valamivel. A »kozák képviselők« el sem jöttek. Azok olyanok már, mint a köszvényes láb, megérzik az esőt, tehát tudják, mikor lesz szárazság.
Ki az ördög hallgatná meg az előadók száraz, rideg jelentéseit? Míg lepereg az a négyszáz és néhány név! Ha valami »non pubarem« esnék, majd hírét hozzák úgyis, ha előbb nem, este, a »Kék macská«-hoz, mert hiába, szép nyugodalmas a kétfejű sas árnyékában is pihenni, de azért az összes emlős állatok között mégis legtöbbet ér a »Kék macska«.
De bezzeg nem így vannak a fiatal balekok, kivált az olyan szimplexebbek, mint Csejtey Antal vagy Fenyvessy Ferenc.
Ezekben még tart az örömláz. Mint a fiatal bakfis, ha bálba viszik, örömremegéssel nézi a csillárokat is és a pompás tükröket. Nem kellenek neki pikáns részletek, udvarló sereg tömjénzése, nagy fény, sok táncos, meg van elégedve egyszerűen azzal is, hogy ott lehet.
Én istenem, mekkora boldogság lehet az, olyan embernek, ki még sohasem látta nyomtatásban a nevét, hallani, amint ragyogó s ismert nevek sorába fűzik, s olvasni másnap kompakt betűkkel: »Csejtey Antal előadó.«
Az éj, melyet átvirraszt a süldő képviselő, ekkor sokban hasonlít a menyegzői éjek gyönyörűségeihez, nem tud aludni, hánykolódik; nem tud aludni, de nem is mer, nehogy azt találja álmodni, hogy nem képviselő. A süldő képviselő csak »ébren« boldog, a régi képviselő csak alva, vagy hogy enyhébb kifejezéssel éljünk: öntudatlanul.
Az igazolások előtti éj édes, de rémletes is. Mert hátha valami mégis rosszul van abban a valentin jegyzőkönyviben! Hiszen ezerszer olvassa el, az igaz, kiment nyáron a patak partjára és ott elkiabálta a szövegét számtalanszor a folyamnak, a fáknak, a rögöknek, amikor már az emberek ráuntak, nem lehet abban semmi hiba – és mégis... ki tudja.
Felriad... gyertyát gyújt, még egyszer átolvassa. Korrekt benne minden szó, minden betű.
Reggel hajnalban ébred, már korán reggel ott reggelizik a Szidonban… mert az új képviselők a Szidonba járnak, ami igen szép kegyelet a hely iránt, mely szülte őket.
Azután bemegy a házba s még erre az unalmas ülésre is, s izzadva drukkol, míg végre ki nem jelentik az A-ba tartozónak, azaz igazolják.
De még ekkor sem hisz a saját füleinek (pedig többnyire jó füle van az új generációnak az egy Mezeit kivéve).
Nagy kő esik le ugyan szívéről, és bizonyos képpel nézi fent a királyi páholyt, a túloldalon a karzat szépeit, akik jelenleg állnak egy vén dámából és annak a nagynénjéből. De a hely, a parlamenti terem még ezeket is megszépíti s bizonyos méltóságot kölcsönöz arcuknak.
– Te! – löki meg szomszédját. – Az bizonyosan valami hősnek az özvegye.
– Nem biz a. A Schlesinger szabóné a Borz utcából.
– Tyű! A férjénél csináltattam ruhát jogász koromban.
– Harmadéve?
– Nem! Tavaly.
De a fiatal képviselő is korán érik. Olyanok, mint a tündérmesék fáinak gyümölcsei: egy óra alatt lesznek a rügyből érettekké.
Már az ülés felén így szól az új parlamenti tag:
– Te Muki! Ez a honatyaság is unalmas egy órán túl.
– Az ám! Legalább addig, míg be nem hozzák, hogy a jegyzőkönyv felolvasása és a nagyobb beszédek tartama alatt Rácz Pali muzsikáljon az írói karzatról.
– Ha nem is... de legalább mindig Gida adná a bankot.
– Gyerünk haza! Ami történik, úgyis benne lesz az esti lapokban.
S csak mikor erre a tudatra jön rá a süldő képviselő, abban a pillanatban válik igazi magyar parlamenti férfiúvá.
