APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 18)
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 18)
– okt. 17.
A mai nappal berekesztődött a válaszfelirati vita. Szólásra a múlt szombati ülésen már csak az egy Irányi volt följegyezve, s azt hittük, hogy rajta kívül nem szólván senki, a zárbeszédeknek is ma lesz vége.
Azonban nem úgy lett.
Közvetlen ajtózárás előtt meggondolták magukat még néhányan s felmerülének az ismeretlenség habjaiból, hogy megörökítsék nevüket a diáriumban. Kapocsányi és Berzeviczy voltak a bátor férfiak, kik a kormánypárt néma hallgatását megtörék s vitézül sorakoztak Dobránszky mellé, így válván valóvá, hogy tres faciunt collegium, máskülönben Tisza Kálmán és a bizottsági előadó bizony még magukra maradtak volna az első nagy vitában.
Szilágyi Dezső volt az utolsó szónok az ellenzéki táborból, de azért az utolsó szó nem az övé volt, hanem Tisza Kálmáné, ki egymaga három ízben sütötte el a nagy ágyút az egy hétig tartó ütközetben.
De hát tartsunk rendet, mert nemcsak Pösner Károly Lajos tartja ám, hogy a rerum anima – az ordo.
Tehát Irányi beszélt.
Az ő fölszólalása a házban mindig esemény. Figyelemmel, sőt azzal a bizonyos tisztelettel hallgatják azok is, akik tudják, hogy rájuk nézve nem kellemes dolgokat fognak hallani, melyet nem szokás megtagadnunk attól, akiről tudjuk, hogy mély meggyőződésből, nagy igazságszeretettel s ahhoz még szépen is beszél.
Mai beszéde is az ő saját képére vala megteremtve. Hallottuk a magyar Catót, ki a respublika süllyedő erkölcse fölött megtépi kebelét; láttuk Dániel prófétát, aki az oroszlánok barlangjában is ostorozója marad a gonoszságnak.
Nem vette ő sorba a trónbeszéd és a többségi válaszfelirat pontjait. Azt elvégezték helyette mások. Másról beszélt, arról az erkölcsről, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed.
Bizony, napirenden inkább levő tárgyat alig találhatott volna. Mindenki érzi, mindenki látja, hallja, tapasztalja a régi jó patriarchális erények eltünedezését, a világi hiúság beharapódzását, s a tántorgó társadalmat, mely a régi alapot kirúgva maga alól, újat, szilárdat nem találva már-már bukni készül.
A választási visszaélések festésével kezdte beszédét, melyeket a kormány ha tán el el nem követett is, de nem is ellenzett komolyan, s midőn megtörténtek, büntetésükről nem gondoskodott. Midőn felemlíté, hogy egy esetben, midőn az evidens visszaélések megtorlására vizsgálat indíttatott, azt királyi kegyelem útján beszüntette, – felzúgott a baloldalról e név: »Wodianer«.
És itt legyen szabad egy már-már feledésbe ment epizódot fölemlítenünk, mely valóban megérdemli, hogy a választások krónikájában megmaradjon.
A kis Tornában volt a választás. Két ember állott szemben egymással, Lükő Géza, aki csak a közélet terén szerzett érdemeiben, és Wodianer Béla báró, aki pénzben volt gazdag.
Nagy érdeklődéssel kísértük e választás lefolyását, nem levén közönyös, hogy a két érdem közül melyik hát az, mely a másikon diadalmaskodni van hivatva először csak ebben a kerületben, de lehet, hogy majd a többiben is.
Tudtuk, hogy a pénz hatalmas mozgásba hozatott. Duzzadt tárcákkal jártak faluról falura a Wodianer megbízottjai. És vásárolták a lelkeket, ki amennyire taksálta magát.
Így jutottak el Almás községébe. Ott már várták. Erős ellenzéki község volt, annál nagyobb volt hát a meglepetésük, mikor oly hangulatban találták, mély – üzleti nyelven szólva – szerfölött kulánsnak mutatkozott.
De szerfölött drágák voltak a szavazatok. A bíró 100, a többi 50 forint. Borsos biz ez, de ha már benne vagyunk! Azután akinek olyan gazdag papája van!
Meg lőn az alku. Nem is volt titok, s a szegény embereket még megróni is nehéz volt érte, hiszen 50 frt-ot mikor lát az a szegény nép egy csomóban. Aztán bedobják neki az ablakon s nem kívánnak érte egyebet, mint azt, hogy ha szavazni megy »Wodianer«-t mondjon a megszokott »Lükő« helyett. Ha ily csekély szolgálatért valaki egy ötvenest kaphat, miért ne fogadná el? Családjának tartozik vele, mert azon a pénzen egy tehenet vehet, amiről pedig a szegény ember azt mondja, hogy olyan kenyér, melyből mindennap eszünk, mégis egész.
Jött a választási nap. Következett Almás községe. Odajárultak a szavazóasztalhoz, legelöl a bíró. No, most mi lesz?
A bíró, amint előszólítják, odalép az elnök elé és ott motoszkálván a mándlija zsebében, előhúz belőle egy zsíros bugyellárist, kivesz belőle egy százast s odateszi az elnök elé.
– Mit akar kend ezzel? – kérdi az elnök.
– Hát könyörgöm, ezt az izét nekem a Wodianer zsidaja adta, hogy szavazzak az urára. Elfogadtam, mint ahogy elfogadták a többi atyafiak is, csak hogy szabaduljunk tőle; most meg aztán idehoztuk, mert mi tűrés-tagadás, nem tiszta dolog ez, és mi csak azt mondjuk, hogy éljen Lükő Géza!
És aztán sorra lerakta a bankóját valamennyi s mindenik azt mondta, hogy éljen Lükő.
Ha a nép erkölcsét kísértetbe hozni bűn, akkor az ilyen népet kísérteni meg kétszeresen az.
Amit Irányi a választási visszaélésekről s általában a korrupcióról mondott, nagyon megszívlelendő dolog, ott kivált, ahonnan a nép a példát veszi.
Fogott-e rajtok az igaz szó? Annyi bizonyos, hogy a beszéd hatása alatt mintha komoly megilletődést, magábaszállást vagy ahhoz hasonlót vettünk volna észre az arcokon.
No, nem tartott sokáig, az is igaz.
Kapocsányi Mór szólalt meg Irányi után, a jobboldal legutolsó padjából. Keveset beszélt és mondott is. Polittal polemizált s azt hitte, ez elég elhitetni, hogy politizált.
Sokkal figyelemreméltóbb volt a Berzeviczy beszéde. Értelmes, kifejező arc, rokonszenves megjelenés. Szépen, folyékonyan s nem minden dialektus nélkül beszélt. Máris gyakorlott szónoknak s gondolkozó politikusnak mutatta be magát. Sorra vette az ellenzéki föliratokat, majd meg az előtte szólók egyes állítására tette meg észrevételeit, ami legkönnyebb módja ugyan a szónoklatnak, de szoktatónak elég is, ha sikerül. Az első fellépéséből következtetve a kormánypárton nemcsak numerálni foghat, kivált, ha még időnek előtte el nem oszlatják azt a jóhiszeműségét, mellyel beszédét berekeszté: »mi keveset ígérünk, de azt meg tudjuk tartani.«
No, meglássuk.
Szilágyi Dezsőnek nem volt nehéz az előtte szóló állításait cáfolgatni. Szépen beszélt, azzal a rutinnal és szóbőséggel, melynek nem találni párját a mai parlamentben. A trónbeszéd semmitmondó voltát illusztrálta éles dialektikával s legalább általánosságban határozott irányokat és vezéreszméket jelző programot követelt a kormánytól.
A hosszú beszédet figyelemmel s az ellenzék többszörös helyesléssel kísérte. Kivált, ahol a trónbeszédben helyreállottnak mondott államháztartási rendről beszélt, kombinálva a miniszterelnök azon emlékeztetésével, hogy volt ám idő, mikor nem tudtuk, egy 24 óra múlva tudjuk-e az államhivatalnokokat fizetni? Eszerint hát, a »helyreállott rend« alatt azt akarja értetni a kormány, hogy ma már tudjuk fizetni. De ez még messze van attól, amit a nemzet vár, a bevételek és kiadások egyensúlyba hozatalától.
A közigazgatási reformok terén ígért experimentumokra is szerencsés megjegyzése volt. Aki bevallja, úgymond, hogy kísérletet akar tenni, bevallja vele azt, hogy a követendő útra meggyőződése nincs.
Tisza az erős támadásokkal szemben, melyek ma ellene intéztettek, nem veszté el fejét. Pedig nehéz helyzete volt. Visszavágott és négyszer talált.
Hiába, Tisza Kálmánról régi dolog, hogy elmondhatni, amit Arany János mond a »Jóka ördögé«-ben, hogy: »Érti a hat-vágást Judit asszony, nyelvvel.«
