APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 19)
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 19)
–okt. 18.
Az első nagy ütközet tehát megesett a pártok között.
Az utolsó nagy összecsapás előzte meg, egy felől Jókai Mór és Tisza Kálmán, másfelől Helfy Ignác és Apponyi Albert között.
Jókai Mór, mint a válaszfelirati bizottsági javaslat előadója, kit a vita folyamában gyengélkedése visszatartott a megjelenéstől, ma berukkolt s oly támadást intézett a két ellenzék ellen, akárcsak egy – egészséges ember.
Beszéde, mellyel a vitát bevezette, szelíd volt, sőt szentimentális. Igyekezett nagyon csendesen bánni el az ellenféllel, úgyhogy simogatásnak vegye még ami benne ütleg is.
Pedig hát taktika volt az egész. Arra volt szánva, hogy hasonló szelídségre hangolja az ellenzéket. Ami sikerült is.
Most azonban, mikor már csak az indítványtevőknek lehetett szólni, s nem kellett félni, hogy ellene indulhat az egész ellentábor, – elővette legmérgesebb nyilait és lövöldözött velök, mint a haragvó Apollo. Nem hiába istene a poetáknak, de jó mintául is szolgált.
Hogyne szeretné, úgymond, a magyar ember az osztrák katonát, mikor egy város sem folyamodott, hogy vigyék el belőle a garnizont. Aztán milyen szép egyetértésben táboroz együtt a nagy hadgyakorlatokon a katonai és a fegyverben szolgáló polgár: a honvéd-tisztikar.
Amire aztán valaki azt jegyezte meg, hogy hiszen fegyverszünet idején a muszka tisztek is átjártak a honvédekhez egy-egy barátságos kvaterkára. Ami pedig a garnizont illeti, hát annak elviteleért nem azért nem folyamodnak a városok, mert szeretik az osztrák katonát, de mert a katona pénzt hoz a városba.
Aztán a hadügyminiszter is kijelentette, hogy óhajtja a jó egyetértést polgár és katona közt. Hát azt el is hisszük; mert ugyan mi lenne, ha egyszer a polgárok egy szép este fölkerekednének mindenütt, hogy megfojtsák a katonát, mielőtt tömegekbe sorakozhatik. Bizony meg bírnák tenni puszta kézzel is, ha egyéb is nem tartaná vissza, mint a félelem.
Elmondta, hogy Sennyeynek nem kell a külön vámterület; hogy a szélsőbal a nép érdekeivel nem törődik: lám, most sem törődik vele, elönti-e a Tiszavölgyet az árvíz (holott ismerünk szélsőbali képviselőt, aki a legnagyobb veszély idején a gáton hált s a minisztert is levitte magával, hogy az is lássa, miről van szó), hogy a nőiparegylet tárlata norinbergi áruk kiállítása volt és hogy a véderő törvény tíz évre szól, – ami mind azt mutatja, hogy koszorús költőnk mily alaposan informáltatta magát azokról a dolgokról, amikről ítéletet mondott.
– Mindent megtettem a választás körül, amit megtehettem – mondá Jókai.
– Háromszor buktam – tevé hozzá Géza bátyó a szélbalon, ki sokatmondó észrevételeiről nevezetes.
Ő is kikelt az etetés-itatás ellen, ő is kárhoztatja azt.
– Hát Szarvas? – hangzott a közbeszólás.
– Ugyan hagyjátok el – mondá Jókai csendesen, hogy meg ne hallják a gyorsírók –, ti is csak úgy ettetek-ittatok, mint mi.
Aztán fogadást ajánlt Irányinak, hogy írjanak törvényjavaslatot a választási visszaélések ellen, s amelyiké szigorúbb lesz, azt írják alá mind a ketten.
Irányi elvető mozdulattal mondá:
– A törvény jó, de nem hajtják végre.
Nagy vádat emelt Jókai az erdélyi szélbaliak ellen: azt, hogy az intranzigens románokkal cimboráltak.
– Rágalom, hazugság! – hangzott föl a baloldalról. S Helfy később betelelt neki azzal a ténnyel, hogy egyetlen intranzigens román lépett föl a választások alatt, azt is megbuktatta, nem ám a kormánypárt, de a szélsőbal.
Így paktált a szélbal a románokkal.
Arra a logikára, amit Jókai a mérsékelt ellenzéknek imputált, hogy a kormánypárt ismerteti közigazgatási rendszerét, ott tehát nincs, a mérsékelt ellenzék meg nem ismerteti, ott tehát van rendszer. még az öreg Somssich Pál is azt mondta:
– No, ez már aztán igazán bolond beszéd.
Jókai beszéde különben ragyogó volt, és szikrázó az élctől, mint mindig, de minden mértéken fölül igazságtalan, úgyhogy olykor még maga Tisza Kálmán is összerezzent tőle, gondolva magában: Ments meg Isten túlbuzgó jóbarátaimtól.
Helfy mindenekelőtt visszautasítá a Jókai vádjait az árvíz és a románokkal cimborálás tárgyában, s arra, hogy Tisza Kálmán hat évi működése program, azt mondta, hogy meglehet, hogy az, de ennél rosszabb programot Tisza ugyan nem adhatott.
Ha a gazdasági kiegyezés eredményét, ha a bosnyák okkupációt – kormányzata e gyönyörűséges eredményeit – programként hangsúlyozta volna mindjárt kezdetben, még a jobboldalon se találta volna meg a többséget az ily program pártolására. Úgy vitte bele pártját alattomosan.
Érzékenyen érintette Tiszát annak felemlítése, hogy mindig megragadja az alkalmat bántani elődeit. Így most bántja Kerkápolyt, akinek a jobboldal tapsolt akkor, mikor a szélsőbal megtámadta, s most ugyanaz a jobboldal tapsolja Tiszát, amiért azt bántja, akit ők akkor szintén így tapsoltak. Bizonyosan tapsolni fognak ezek a jó urak akkor is, ha majd Tisza Kálmánt bántja az utódja.
Fölhozott Helfy – az ifjú Berzeviczyre vonatkoztatva – egy Deák-adomát is, arról a fáklyászenéről, amit az ifjúság az öregúrnak adott, mely alkalommal az ifjúság szónoka biztosítá, hogy ők mind Deák-pártiak. »Hej, mi lesz belőletek, ha majd megvénültök, ha már ily ifjan Deák-pártiak vagytok!« – mondá a jó öreg. Mi lesz az ifjú Berzeviczyből is, ha már most is olyan jó mameluk, vén korára?
Furcsa, hát k. k. Hofrat.
Jókainak arra a vádjára, hogy a szélsőbal helyi érdekek legyezgetésével korteskedik, emlékeztette Jókait, hogy neki tán nem kellene szellőztetni azt a pontot. Vagy tán elfeledte, mit mondott a szarvasiaknak? Azt, hogy »válasszanak az urak: vagy Móricz Pál árvíz nélkül, vagy Herman Ottó dupla árvízzel«.
A vesztegetés csúnya dolog. De ha egy magánember veszteget, legalább a magáéból veszteget. De a miniszterek az országból ígértetnek embereikkel Zalaegerszegnek iskolát, Sopronynak főreáltanodát, Debrecennek, Nagyváradnak királyi táblát stb.
Ez ellen ugyan mind Trefort, mind Tisza tiltakozott, de Helfy fönntartá vádját, mint aki tulajdon füleivel hallotta.
A Tisza tiltakozása érdekes volt. Tiltakozom – úgymond – az ellen, hogy királyi táblát ígértem volna Debrecennek is, Nagyváradnak is, mert ezzel olyat ígértem volna, amiről tudom, hogy meg nem tarthatom.
Csanády bá’ közbeszólt:
– Mondott ő már ilyet többször is.
Nagyvárad és Debrecen pedig Tisza nyilatkozata után azt az egyet biztosra vehetik, hogy a kilátásba helyezett királyi táblát egyikük – nem kapja meg.
Apponyi beszéde szépen átgondolt, hatással előadott beszéd volt. Jókai »alaposságát« illusztrálta mindenekelőtt, s aztán megmagyarázta Tiszának, hogy mi az a kísérlet? Azzal a kétellyel fogni valamibe, hogy hátha nem sikerül.
Szép része volt beszédének az átalakulási korszakok vezérlő államférfiairól, kik csak egy eszmét képviselhetnek, nem pedig oly alternativát, hogy az eszmének az ellenkezője is éppoly vezéreszméjök lehet, esetleg. Kimutatta, mily jezsuitamódra jár el Tisza a közvéleménnyel szemben, mely iránt az államférfi őszinteséggel tartozik, midőn úgy állítja föl céljait, hogy a municipálisták és a centrálisták is a maguk emberének tarthassák.
Szerencsésen kulminált a beszéd a hivatalos visszaélésekről szóló részében.
Nem is állhatta meg Tisza szó nélkül. Fölszólalt e vitában negyedszer, éspedig »személyes kérdésben és félreértett szavai helyreigazítása végett«, mely cím minden képviselőnek megadja a szólásjogot.
Beszédjének eleje mentegetődzés, vége rabulisztikus kortesbeszéd. Amint tegnapi beszédéből megtanulhattuk azt, hogy Tisza nem lesz hajlandó lemondani, még ha leszavaznák is »holmi csekély jelentőségű kérdésben« (melyeknek csekély vagy nem csekély voltát persze esetleg ő ítéli meg), úgy megtanulhattuk a maiból azt, hogy prédikálhat Tiszának Irányi erkölcsről, igazságról, haza érdekeiről: ilyen csekélységek miatt Tisza Kálmán »öngyilkos« nem lesz soha.
Tisza beszédével bezáródott a válaszfelirati vita, s kezdődhetett a szavazás. A kormánypárt 90 szótöbbséget mutatott föl.
Bizony szép szám. Jöhet rá a »magnum áldomás«.
