APRÓSÁGOK AZ ORSZÁG HÁZÁBÓL
APRÓSÁGOK AZ ORSZÁG HÁZÁBÓL
Az új honatyák közül azok, akik tán sohase látták volna az országházat belülről, ha a kerület nyakukba nem akasztja a mandátumot, – ma nem győztek eléggé csodálkozni, hogy ez a Jókai, aki olyan szépen tud írni, ni milyen szépen tud beszélni is. Pedig beteg. Hát még minő lehet, mikor semmi baja sincs.
Tisztelt honatyák, ugye önök nem ismerik Gyulai Pált? Lássák, ez a Gyulai Pál, mikor még Jókai ellenzéki volt, azt mondta róla, hogy rossz regényíró s politikusnak is csak afféle, hogy okosabban tenné, ha pártjával egyetemben Hevesbe menne dinnyét termeszteni. De mint szónokot akkor is elismerte kitűnőnek. De még ezt az érdemét se hagyta meg neki magának. Azt mondta rá: »Könnyű neki, mikor a felesége tanítja rá.«
Most, hogy egy párton vannak, Jókai nemcsak hogy megmaradt jó szónoknak a Gyulai szemében, de jó politikus is lett belőle s kitűnő regényíróvá változott.
Az igazán szép egy tájkép volt, amit Jókai Fiuméról pingált beszédében. Látszik, hogy festőnek is beválik. Tetszett is mindenkinek. Kivéve talán az egy Csernátonyt.
Mint Fiume képviselőjének, ezt a képet őneki illett volna festeni. Most megeshetik, hogy Jókai három év múlva kibuktatja Fiuméból.
Különben Jókai szobrász is. Gyönyörű ruhátlan figurákat tud faragni elefántcsontból. Azonfelül nagy szakács is. Mikor egy magyar konyhát leír, – be kell ismerni, hogy úgy főzni a legjobb szakácsnő se tud, mint ő tollal. Persze, hogy ebből az ő főztjéből egy szúnyog se laknék jól.
Tollával ő mindenható.
S ezért bízták – a fáma szerint – a válaszfölirat megírását is éppen őreá.
Ha a többségnek lett volna valami mondanivalója, hát azt elmondhatta volna akár a savószín bajuszú Porubszky is, vagy Láng Lajos. Most az nem vicc. De semmit úgy mondani, hogy lássék valaminek, ahhoz mester kell.
Ezért pottyant ki a válaszfölirat megírásából annyi hivatott mameluk. Azért lett szükség Jókaira, a legkitűnőbb íróra és legjobb szónokra valamennyiök között.
Úgy volt vele a többség, mint a beteggel a hozzátartozói. Ha a betegség kicsi, végez vele a falubeli javasasszony is, vagy a csömör-kenegető bába; ha nagyobb, akkor küldenek csak a felcserért. Ha azután az sem tud segíteni, elszaladnak a legközelebbi tilógusért. Mikor az is lemond a betegről, akkor kerül rá a sor a városi doktorra. – S ha az állapot már kétségbeejtő: elhozatják Pestről Lumniczert, Bécsből Bambergert, Párizsból Nélatont.
Úgy látszik, a, többség kétségbeejtőnek ismerte föl a kórtünetet.
Jókai különben igen meg volt elégedve, hogy egy ellenzéki lap a mostani minisztériumot a »folyó ügyek« minisztériumának nevezte.
Pedig Tisza Kálmán aligha nem vette kegyetlen célzásnak: somlyóit és ménesit sejtvén a »folyó ügyek« alatt.
A »szerb császár« nagyon megfehéredett, mióta Vácon is túlesett. Ha így halad, nincs biztonságban az élete. Mert ha III. Sándor meg találja látni az arcképét, a veszedelmes versenytársat azonnal fölismeri benne. Világos lesz előtte, hogy Miletics az igazi »fehér cár.«
– Jobb, ha piacokat, mint ha várakat foglalunk – mondá Jókai.
– Hát azért adjátok Boszniát nekünk – mondá Miletics.
Talál-e erre Jókai kádenciát?
Egyet azonban Jókainak rektifikálni kell. Ugyanis azt mondta, hogy »Fiume népe testestől-lelkestől kereskedő«.
Ha ezt a horvátok meghallják, fogadni lehet rá, hogy úgy fordítják le, mintha Jókai azt mondta volna az országgyűlés színe előtt, hogy Fiume népe testét-lelkét – eladja.
Egy kormánypárti képviselő a folyosón:
– Nem ér a Helfy Náci fölirati javaslata semmit: nincsen benne semmi – muzsika. Az Apponyiénak a végén erős dolgok vannak; szerencsére azonban olyan hosszú, hogy mire őfelsége odáig olvassa – el méltóztatik aludni.
