A MÉLTSÁS KASZINÓBAN
A MÉLTSÁS KASZINÓBAN
Nem akarom Asbóthot magamra haragítani, de tény ami tény, hogy a nemesség és az arisztokrácia olyan már Magyarországon, mint a rossz fog: inog, lóbálózik, fáj is néha, – de még tart.
S a gyökerei legmélyebbek a Hatvani utcai méltsás kaszinóban.
Valamikor »Stefi« azzal indokolta a kaszinó megalakítását, hogy legyen egy hely, ahol az ember lármát csaphasson, ha hamar nem hoznak egy pohár vizet.
Ez a férjeknek szólt, s azok bele is ugrottak abba a forradalmi eszmébe, hogy egy másik otthonuk legyen; csakhogy akkor még sem Széchenyi, sem ők nem gondolták, hogy a kaszinók eszméjével mekkora erős várakat építenek maguknak az asszonyok és a demokrácia ellen; ahová behúzódva, nem hat be sem a családi förgeteg, sem a canaille nem dörzsölheti hozzájuk a könyökét.
A világért sem akarom felizgatni a Nemzeti Kaszinó ellen őméltóságaikat, a konteszeket és baroneszeket, szelíd szemeik ne szórjanak haragot, fehér homlokuk ne szedjen össze ráncokat. Oh, nem, ők nem neheztelhetnek; a férjekkel szemben nem sikk idegesnek lenni. Ők a férjeket azért kínozzák, mert unatkoznak mellettük. Széchenyi eszméje nagyszerű volt: az az asszonyok otthonát is megédesítette.
Nem akarok világosabb lenni, hogy diszkrét lehessek. S nem merek diszkrét lenni, hogy unalmassá ne váljak.
Sapristi!… Milyen egyszerre beleestem a kaszinói bontonba: mert ez az! Elmenni a határig, de túl nem lépni rajta, megfeszíteni az ideget, de szét nem pattantani, az arzenikumot felolvasztani a limonádéban, s a limonádét belecsöppenteni az abszintba.
Egy külön társadalom az ott, más emberek-, más szokások-, és más erkölcsökkel. Nevek, sugarak, amik a múltból nyúlnak ki s rájuk vetik bágyadt fényüket.
Bágyadt a fény – de bágyasztó is.
Az unokáknak nehéz már az ősi páncél, nem bírják a ragyogó sisakot, nem viselik hát, – de egyebet sem öltenek föl helyette.
Bizonyos átmenetben, várakozásban vannak, az új századok már ott dörömböznek türelmetlenül az ajtón, az apák kísérteties alakja pedig megjelen az ablaknál.
Ezért van valami félszegség és ferdeség a helyzetükben, hogy minduntalan összetévesztik tetteiket. Mikor a hatalom megjelenik előttük, gúnyosan tekintenek rá, mint ahogy egy parvenüre szokás, aki az ő livréjüket viselte egy kor – s mikor a hatalom otthagyja őket, vagy hideg tekintetekkel méri, ösztönszerűleg futnak utána lekötelező mosolyukkal.
Mert van fülük és van szemük, meghallani a dörömbölést odakünn s meglátni a felsőruhákba öltözött büszke, kevély árnyakat az ablaknál.
Ott áll az egyszerű sárga ház. Ha éji órákban elmegyünk arra, mikor a szelíd burgerek alszanak és álmodoznak, a kaszinó ablakai még mindig ki vannak világítva. Ott ilyenkor foly az élet javában.
De ez az élet is egy álmodozás. Pedig szomorú álmodozás, mert a múlt századok ragyogását élik át. S ami valóság volt egykor, tudják jól, ködbe vesző álom. Fülükbe zsong már a modern rege, hogy Ornán lovag, ki a királyi udvarokhoz ment sorról-sorra, hogy föltalálja valamelyik trón zsámolyánál a Dicsőséget, hiába járt, s mikor csüggedten visszafordult, egyszer csak egy kis faluban zöld mezőn, galagonyabokrok közül eléje lépett akit keresett, igénytelen falusi lányka képiben. Fehér kötény volt rajta s mezei virágot tartott kis kezeiben.
Fülükbe zsong a rege, előttük dereng az út is, amerre menniök kell a Dicsőség után, de nem mernek elindulni, álszégyen, kevélység visszatartja őket, s fumigatíve beszélnek arról, aki hűtlen lett hozzájuk, de akit még mindig imádnak. Mésalliance az rájuk nézve most, ami édes frigy volt azelőtt.
Pedig a lányka ugyanaz – csak másforma ruhában jár… És nem lett hűtlen, – csupán megközelíthetőbb.
Nekik most már derogál őt komolyan venni, s olyan lett a mi arisztokráciánk, mint az elkeseredett ember, maró, gúnyos és cinikus.
Azt fogják önök mondani, hogy vannak az arisztokrácia közt kivételek, kik odaadással lépnek a közpályára s lelkesedéssel szolgálják az országot, mint őseik.
Higgyék meg önök, nincsenek. Az emberek, akik sokat vesztettek, nem felejthetik el az olyan veszteségeiket, amiket visszaszerezni nem lehet.
Egy új generációnak kell támadni előbb, hogy a magyar arisztokrácia megnyerje az ő végleges alakját, s odaálljon a helyre tömörülten, melyet a jövőben elfoglalni akar. Jut neki üres hely akármennyi.
Vagy ha nem hiszik önök, üljünk be ebbe a fülkébe s hallgassuk ki, miről beszélnek.
Éppen a két Festetich ül egy mással szemben, az egyik Tasziló, a másik, akit nagyon jól ismernek önök mindnyájan az Andrássy-minisztérium korából, az öreg György, az ő előkelő hideg arcával és nagy bajuszával.
– Ugyan mondd meg, bátyám, hogy lehetsz te olyan párt embere, mely szabadelvű?
– Én? Énrólam te beszélsz? – kérdi az öreg György fáradt előkelőséggel.
– Éppen terólad. Mert minden Festetich konzervatív volt még, mióta a világ áll, – csupán te…
– Eh, hagyj el aztat! Mit untatsz engem? Kinek van kedve erre gondolkozni? A Deák Feri megcsinálta monarchiával a kiegyezést… Én láttam, hogy kiegyezni az ellenségekkel okos dolog, belementem – s a détailokkal nem törődtem…
– Hát aztán?
– Nos osztán… A Gyula csinált egy miniszteriumot, nekem mondta, hogy legyek miniszter, mert miniszteriumra szükség van, s abban van szükség énrám, én elvállaltam – s a détailokkal nem törődtem….
– Jól van, jól… de azután…
– Bagatelle! Kezdtük egyszer csak belátni, hogy nekünk erre a… hogy is hívják csak… Tisza Kálmánra szükség van… hát magunkhoz vettük őtet. Ő velünk jött… Igaz, hogy a szabadelvű nevet vette föl, – de mondom, én a détailokkal nem törődöm.
