KOSSUTH PANASZA
KOSSUTH PANASZA
Az öreg száműzött nyugalmát zavarják. A fáradt oroszlán még ott a távolban sem pihenhet.
Néha a malícia, gyakran a jóakaratú naivitás vagy a tudatlanság sérti önérzetét olyan érzékenyen, hogy nem hagyhatja szó nélkül.
Ma babérait tépi a túlhajtott pártszenvedély vagy a tányérnyaló szolgálatkészség, ám tegyék; az ő dicsősége nimbusza igazán olyan, mint a verem; minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
De mikor magánügyeibe avatkoznak, célzatait, szavait elferdítik, karakterét állítják olyan világításba, ahogy terveiknek és argumentumaiknak kedvezőbb, az már igazán fájhat a szegény öregnek, ki a száműzöttek száműzöttje, ki »polgári jogaitól megfosztott pária«, mint ő nevezi magát.
Hát igazán ne teremjen már neki egyebet töviskoszorújához a haza földe, csak még most is örökké töviseket?
Kossuth levelet írt Urváry Lajosnak. Kéri, hogy hagyják abba azt a meggondolatlan tervet, mely őt mélyen sérti, hogy t.i. eladóvá lett baracconei házát adakozás útján megvegyék tőle s aztán megint visszaajándékozzák.
»Megvallom, érzékenyen bánt – írja –, hogy akadhat Magyarországon, aki felteszi rólam, hogy én képes lehetnék a házam árát is felvenni és a házat is megtartani.«
Igaza van. E mozgalom, bármely jóakaratú volt is, Kossuthot kellemetlenül érinté. Kossuth nem fogadhat el kegyadományt senkitől.
Más országokban is megesik – most már, az igaz, ritkább dolog –, hogy nagy államférfiak szegényesen vonulnak vissza a hatalomtól, s anyagi zavarokba bonyolódtak; ezeket is kisegíti az ország nemzeti ajándékkal, de melyet a parlament szavaz meg.
Kossuth olyan magasan áll, hogy vele csak a parlament állhatna szóba ilyen bizalmas, kényes természetű dologban. S akkor is kérdés, ha Kossuth szóba állna-e? Nem mondaná-e büszkén akkor is, mint most: »Én a munkám után szoktam élni.«
Mi is közöltünk egyidejűleg a »Pesti Napló«-val Szekrényessy Kálmán úrtól egy Kossuthra vonatkozó cikket, melyben szintén előfordult a fiatal turista kissé hirtelen kiejtett indítványa, de e mozgalomról tudomásunk sem volt, mert annyira nem tartottuk megfelelőnek Kossuth egyéniségéhez, hogy nem is gondoltunk rá.
Helfyhez is érkezett egy levél, melyben Jókai ellen panaszkodik Kossuth, hogy az tévesen magyarázta ilyefalvai választói előtt az ő dunai konföderációját.
De hát ez már a nagyok sorsa, mert sokat foglalkoznak velük, sokszor foglalkoznak tévesen is.
Mi meg Tápiószeléről kaptunk egy panaszt lapunk egy olvasójától, hogy ott egy ember akadt, aki a választási küzdelmek hevében elvakulva, Kossuthot szidalmazó szavakkal illette nyilvánosan.
A fölháborodott hang, mellyel a levél írva van, fényes tanúbizonysága annak, hogy Kossuthnak nem szükség panaszkodnia, nem szükség helyreigazítani semmit, s fölösleges a védelem… a nemzet önmagától visszautasít mindent, ami őt sérti, ami neki fájhat.
Aggódó figyelemmel ügyel rá a messze távolban, s ha mégis történik néha egy-egy kellemetlen incidens, ne lássa ő azt a kellőnél sötétebben.
Ő a nemzet szívébe van zárva mindörökre.
