A VÁLASZTÁSOK ELŐESTÉJÉN
A VÁLASZTÁSOK ELŐESTÉJÉN
LIPÓTVÁROSI ELLENZÉK(?)!
Késő délután terjedt el a hír, hogy a lipótvárosi ellenzék is megmozdult. (Ellenzék a Lipótvárosban! Lucus a non lucendo.) Még csak ez az egy dolog hiányzott a fővárosi választások furcsaságához!
És nem volt tréfa, a lipótvárosi ellenzék csakugyan megmozdult – s úgy mozdult meg, hogy a balszemével megpillantotta Zsiga Bródyt, s kikiáltotta jelöltnek. S hogy mindez igaz, mutatták a nyomtatott plakátok, melyek a programbeszéd idejét ma 9 órára jelentették, éppen azt a benyomást téve ránk, mint a híres Hatvani professzor bűvös dinnyéje, mely egy óra alatt csírázott ki, megnőtt és gyümölcsöt hozott.
A kíváncsiság kilenckor elvitt oda mint dühös riportereket bennünket is, t.i. Pulszky Károlyt és engemet, Scarront.
Ott álltunk a Széchenyi sétatér vendéglőjében, mintha, Jeruzsálem kellő közepén lettünk volna. Lelkesedéstől villogó keleti, de túlságosan fiatal arcok közepette. S ez arcokon a várakozás feszült kifejezése volt: a nap, vagy valószínűleg az éj, mégpedig csupán a következő éj hősét, Bródyt várva.
A tömegben megpillantván bennünket, miután éppen e pillanatban végezte el beszédét egy Wahrmann-ellenes hazafi, valaki ráismert Pulszky Károlyra, s felhangzott s mindig nagyobb-nagyobb arányokat öltött a kiáltás:
– Halljuk Pulszky Károlyt! Halljuk a Pesti Hírlapot!
Pulszky csak egy percig habozott, mert ő humorizálni jött ide velem együtt, s most egyszerre belesodorják az úgynevezett »komoly folyamat«-ba.
Felállt az asztalra s a következőket mondá:
»Tisztelt választók! Én is lipótvárosi lakos vagyok, de a szavazó bárcámat nem vettem ki, mert Wahrmannra nem akartam szavazni. (Tetszés.)
Wahrmann nem az az ember, aki tudjon választókat képviselni, s ez ellene a legélesebb kritika; ő csak egyet tud; azt, hogy a kormánypárton lenni jó.
Mert egy ember, uraim, aki kimondta, hogy nem helyesli a kormány eljárását sem a pénzügyekben, sem a politikában s számos belügyi kérdésben, s mégis a kormánypárton tud csak maradni, joggal mondhatom, képviselni választókat nem képes. (Nagy tetszés. Egy hang: Halts mich!)
Örülök, hogy végre e városrészben is mozog az ellenzék, s hogy ez éppen a sajtó egyik munkását jelölte. Egy oly munkását, ki nem a vaskalaposok számára, de a nép számára írt s mindig a nemzeti célok érdekében, írt pedig azon a nyelven, mely a mi hódító fegyverünk, mert magyarul írni is szép feladat, de a magyar nyelvvel csak tanítani lehet, hódítani nem, mert aki magyarul beszél, – magyarul érez; de, fájdalom, azoknak érzelmeit, akik németül beszélnek, még felénk kell előbb hajlítani: s e nagy munkán fárad ő.
Wahrmann zsidó, s mégis mikor a zsidó ügy feküdt a parlament előtt, Wahrmann nem mert felszólalni. (Viharos tetszés. Éljen Pulszky!)
Ez jellemzi őt, uraim! (Egy hang: Moritzel, du bist übertroffen!)
De jellemzi Bródyt is az, hogy a múlt választáskor, midőn Tisza őt egy kerülettel kínálta meg, ha másképp ír, ezt felelte: “Nem kell a kerület, mert az nekem nagyon drága lenne – olvasóim bizalmát érte oda nem adhatom.”
Aki olvasói bizalmát ilyen sokra becsüli, az választói bizalmát is megérdemli. Uraim, ajánlom önöknek Bródyt!« (Viharos éljenzés.)
Pulszky tetszéssel fogadott rögtönzése után még ketten-hárman szóltak, aztán egy küldöttséget menesztettek Bródyért.
Bródy azonban okos ember, s minthogy alkalmasint tudta, hogy otthon kellene lennie, kiment a Svábhegyre. S a küldöttség e lehangoló válasszal tért meg.
Mindamellett a párt nagy lelkesedettséggel kiáltotta ki jelöltnek, s a tíz bizalmi férfiúval együtt, kik a jelölést aláírták, úgy oszoltak szét aludni, hogy holnap is kompakt párt lesznek.
Mi pedig a szerkesztőségbe mentünk Pulszkyval, s én jól összeszidtam: minek kezdi el olyan korán a frondeur-szerepet: minek szólal fel Bródy mellett?
– Ugyan hagyd el, kérlek, családi tradició… S végre is ellenzéki és jóravaló ember. De meg aztán…
– Milyen aztán?
– Láttam, hogy ha más beszél, nem bírjuk figyelemmel kísérni a zsivajban… Hogy mégis meg legyen a tudósítás – inkább magam beszéltem.
