QUOMODO STAT HUNGARIA?
QUOMODO STAT HUNGARIA?
(Az életből lesztenografirozva)
…Engem nézzenek meg kigyelmetek. De jól nézzenek meg: ki vagyok, mi vagyok.
Azt mondják kentek, hogy a Maszlagi István vagyok, a kicsapott csombádi kántor, s jelenleg kortes.
Igaz… az vagyok és a nagyságos Abday János urat pártolom a szózatommal.
Hanem azért csak nézzenek jól meg, mert kell annak okának lenni, hogy én… én, nemes Maszlagi István, pártolom és gyámolítom Abday János őnagyságát, kiről az egész világ tudja, hogy bolondos, eszelős ember.
Minden dolognak oka van, atyafiak!
Sokáig viaskodtam a lelkiismeretemmel, hogy melyik a különb hazafi: Abday-e vagy Potymándy? Bizony lehetetlen volt kitudni… Aki becsületes embernek tartotta Abdayt, az gazembernek mondta Potymándyt, aki pedig Potymándyt dicsérte, az Abdayra szórt égbekiáltó gyalázatokat.
Ejh, gondoltam magamban, ha ordináris ember nem mondja meg, fölmegyek Bécsbe magához a királyhoz s őfelségétől kérdezem meg, kire kell szavazni.
Olyan igaz, mint ahogy ez a borospohár a kezemben van, az volt az első dolgom, hogy fölmenjek Bécsbe a királyhoz, hogy ím egy füst alatt ott jártunk a Potymándy-zászlókért – mert mégis Potymándyhoz húzott azelőtt a szívem, míg a szemem gyengén látott.
Fölmentem s beeresztettek. A trónusán ült a király vakító arany ruhában.
– Kicsoda maga? – kérdezte.
– Én egy szegény kicsapott Pozsony megyei kántor vagyok, Maszlagi István.
– Maga az, kedves Maszlagi? Hát miért is csapták ki?
– Mert okosabb ember vagyok a többinél.
– Azt majd mindjárt meglássuk – mondá őfelsége s kevés vártatra latinul szólított meg:
– Quomodo stat Hungaria?
Vállat vontam s hibátlan latinsággal felelém:
– Hát csak, csak… szedik az adót felséges uram, mindenfelé…
Azután németül szólt hozzám, feleltem neki németül.
– Ejnye! – mondá őfelsége –, de tótul már csak nem tud?
– Az az anyanyelvem, felség!
Őfelsége arcán bosszúság festekezett.
– Ilyen embert csapnak ki…
Izgatottan szólította be felséges nejét.
– Nézd csak, fiam, ezt az okos embert kitették Magyarországon a hivatalból. Hát nem szörnyűség ez?
– Bizony szörnyűség, felséges uram. De nem panaszkodni jöttem; hanem hát az a bajunk odahaza, hogy két úri ember lépett fel, eljöttem a kegyes tanácsáért, melyikhez álljunk?
– Hát kicsodák azok a derék emberek?
– A sánta Potymándy. meg az Abday.
– Melyik az okosabbik?
– Potymándy – mondám, minden habozás nélkül.
– Milyen párton van?
– A felséged embere volt valaha, most a Kossuthé.
– És a másik?
– Az a Kossuth embere volt, most a felségedé.
– Hüm! – mondja őfelsége –, ilyen körülmények mellett legjobb, ha a kettő közül azt választják meg, amelyik ostobább.
Így jutottam én Abday őnagysága pártjához, hallják kentek. Nem kell engem azért elítélni, mert a koronás király kívánsága az.
Paraszt eszemmel elkezdtem gondolkozni rajta; az ostobább is Abday, azonfelül meg a Kossuth embere is. Mégis őt akarja őfelsége?
Ahá! Kezdem már érteni. A király tudja a politikát. Tudja, hogy jó magyarok vagyunk… s azt gondolta, magyar létünkre éppen az ellenkezőjét fogjuk tenni annak, amit ő rendel, s Potymándyt választjuk meg.
De nem úgy, atyafiak! Nekünk is van ám eszünk! Legyünk már egyszer revoluciomáriusok azáltal, hogy engedelmeskedünk. Éljen Abdy János jelöltünk. Érte ürítem ezen poharamat!… Tus! More! Nem látod, hogy vége van?
Pozsony megyei levelező.
