APRÓSÁGOK
APRÓSÁGOK
(Az írók kirándulásáról)
Az aggteleki barlangban átkozott sár volt. Majdnem bokáig kellett benn járniok a hírlaptudósítóknak. A cseppkőfigurák korommal lévén bevonva a sok fáklyafüsttől, alig lehetett kivenni.
– Hát ez miféle alakzat? – kérdezi a mi »kedves párizsink«, a mindent tudni akaró K. Józsi.
– Már mint ez? – mondja a kalauz. – Ez bizony az »Ádám bocskora«.
– Quel diable! – hüledez Keszler. – Hát mégis tót volt az első ember?
*
– A Népszínházból senki sem jött a művészekkel? – kérdi valaki Dobsinán.
– A Népszínháznál nincsenek művészek, – világosította fel egy élcelő. – Legfeljebb Rákosy jöhetett volna az írókkal.
*
Az úton az »urak« előtt Kaas volt a kitüntetett személy, a »kevésbé urak« előtt Feleki Miklós.
– Látod, Miklós, miért nem lettél inkább politikus?
– Nincs hozzá elég komédiás természetem.
– Valld meg, azért mert a politika terén nincs súgólyuk.
*
A németek, különösen a »Presse« derék tudósítója, el voltak ragadtatva a magyar vendégszeretettől, e mindent megbámultak, amerre keresztülmentek: egy kőkorsót, puttonyt, a kukoricát az eszterhaj alatt, a kendertilolót, egyszóval ezer meg ezer apróságot, amit a magyarok észre sem vettek. Nem győzték mondani az »originál«, »kolosszál« szavakat.
De leginkább az tűnt fel a »Presse« tudósítójának, hogy hol a pokolból telik az a sok cigánybanda, mert akármerre mozdulnak, reggelinél, ebédnél, vacsoránál, kiszállásnál, beszállásnál, mindenütt ott állnak az elmaradhatlan rajkók, az elmaradhatlan Rákóczi-indulóval.
– Hol veszik önök ezt a sok cigányt?…
– Hja, azt itt ménesszámra tenyésztik vadon. Aztán ha muzsikálni kell, vakon összefogdosnak a falkából tizet, tizenkettőt, kezükbe nyomják a hegedűt és kész – a zenetársulat.
A kedves német újságíró mosolygott s tetette magát, hogy nem hiszi.
*
A leglelkesebb volt a fogadtatás Rozsnyón, hol fehérruhás leányok virágokat szórtak az írók útjára.
A kiránduló társaság egy tagja, foglalkozásra nézve különben becsületes, jámbor vendéglős, midőn egy szép fiatal lányka gyönyörű sárga rózsacsokrot nyújtott át neki mint a legtekintélyesebb kinézésűnek, érzékenyen megköszönte.
– Igazán nem tudom, kisasszony, mivel hálálhatom meg.
– Oh, mi sem könnyebb annál – mondá a leányka naivul, s egy kis albumot húzott elő. – Írjon nekem ide emlékül egy szép verset.
A nagy zavarba jutott vendéglős átvette a papírt és írónt – de ebben az átkozott pillanatban nem jutott eszébe más vers, mint:
»Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani…«
hat ökröt hajtani…«
Beírta hát ezt. S a leányka átfutván a sorokat, elmosolyodott, hogy milyen geniálisan tréfálta meg ez a »nagy szellem« az ő szerénytelen tolakodását.
