HALOTTAK ORSZÁGGYŰLÉSE
HALOTTAK ORSZÁGGYŰLÉSE
Minden változandó a világon, csak az országházi kapus nem. Ő örök, – s míg a ház ábrázata változik szerteszét az országban, ő nyugodtan tartlizik a foyer-ban.
Reggelenkint, mikor az újságból nézi ki a jövendő idők folyását, itt is, ott is fölnevet egy-egy névnél.
– Hehe! Rosszul állunk? Persze rosszul állunk… nem fogunk visszajönni… hehe…
Vannak aztán nevek, Breslmayer, Csepregi stb. (lásd a melléklet tárcájában), amiknek arisztokratikusan csóválja meg fejét.
»Haj, haj! – dünnyög magában… – Az lesz még csak a helyzet… Breslmayer, huhuhu…«
A derék kapus úgy megkacag ilyenkor, hogy a könnyei is folynak bele.
…De csak jókedvű napokat is éltünk meg a jókedvű adakozó uralkodása alatt!
*
Néha be-benyit unalmában a Házba is, porolni, tisztogatni. Hiszen az országban is éppen azt csinálja most a közvélemény. Porol és tisztogat.
A nagy üresség kriptaszerűvé teszi a helyet. Titokzatos csend honol bent.
A légáramlat meg-megcsapkodja az ajtókat s síri sóhajként rezegteti meg a levegőt.
Itt kísértetek járnak…
»Ni, a kefe, a törlő nem ott van, ahol tegnap hagytam, szent isten… itt jár valaki éjjel.«
*
Persze, hogy jár. Egy fantasztikus ismerősünk, ki már sokszor volt »médium« a spiritistáknál, azt beszéli, hogy igenis az nem tréfadolog, amit a magyar népmesék mondanak.
Éjfélkor a kis falusi templomokban felkelnek a halottak a temetőből, és ők ülik meg a padokat; fölhangzik s az élők is meghallhatják a becsukott templomban az orgonaszót.
Így van ez a képviselőházban is; minden éjjel a régi pozsonyi diéták alakjai ülnek be, s síri hangon foly a tanácskozás, vitatkoznak, szónokolnak és ítélnek.
József nádor ül az elnöki székben, Nagy Pál, Balogh viszik a szót többnyire. Deák a folyosókon adomázik…
Ő egyszer a folyosókon hált ezzel – úgymond –, és kihallgatta a beszélgetésüket.
– Hallott maga ördögöt! – mondjuk neki. Nem felel, csak mosolyog szomorúan és napról napra soványodik.
*
Szegény fiú! Bizonyosan Br. Eselmayertól hozatja a kiflit a reggelijéhez.
Szegény fiú!… bolond az egészen.
– Aztán hallja-e, miről tanácskoztak hát azok a halottak?
– A korrupcióról beszéltek künn a folyosón. Mert bent a házban nem voltam.
– Mondja el körülményesen.
Elmondta.
Hüm! Kezdem hinni, hogy mégsem egészen bolond.
*
– Ennek a Tiszának nagy szerencséje van – mondá Felsőbüki Nagy Pál.
– Ugyan miért? – mondja Deák. – Én csak Beöthy Aldzsit irigylem tőle.
– Örökké tréfálsz… Én komolyan töprenkedem afölött, hogyan tarthatja fenn magát ő, ha Lónyai megbukott, mikor alatta sokkal nagyobb a korrupció, mint Lónyai idejében.
– Hja, az onnan van, mert Tisza sokkal okosabban csinálja – mondja élénken Balogh.
– Nem látom be.
– Megmagyarázom. Emlékszel-e mikor diákkorunkban, egy híres éhezési időszakban egyszer beugrottam magam egy kertbe s megszedtem a zsebemet gyümölccsel?
– Emlékszem.
– Hát akkor arra is emlékszel, hogy a dolog másnap mindjárt kitudódott. Ti áskálódtatok ellenem a legjobban.
– Nem értem a célzást.
– Majd megérted mindjárt. Nemsokára megint kedvem jött egy kis hadizsákmányra, hiszen arra is emlékezhetsz, akkor is együtt voltunk valamennyien. Csakhogy akkor már okosabb voltam.
– Hogy-hogy?
– Magam maradtam most kívül a palánkon s benneteket eresztettelek a gyümölcsfára. Most ti szedtétek meg a zsebeteket. És a dolog sohasem tudódott ki.
*
Tudja-e, hogy ez igen illetlen beszéd a halottaktól?
