JOBB A MÁSÉ
JOBB A MÁSÉ
A lelkesedés nálunk az a mesebeli zseb, amelyikbe ha ezer kéz nyúl is, még az ezeregyedik is talál valami megmarkolni valót. Terem itt elismerés bőven mindenki számára, aki idegen.
A kis nemzetek sajátsága, hogy mindent megbámulnak, mindent rendkívülinek találnak, tapsra mozdítja meg kezeiket minden feltűnőbb mozzanat, éppen mint a kisvárosi színházakban a karzati publikumot.
Pedig a nemzetekben ha nem szabad is elbizakodásnak lenni, de kell hogy legyen önérzet, méltóság és bizonyos mérséklet: mert ezek összetételéből támad az erő.
Igaz, hogy az ily nemzeti erő gyakran, hogy úgy mondjuk optikai csalódás, látszat: de a látszat sem megvetendő bizonyos körülmények közt, mert a vadóságnak árnyéka.
S ahol az árnyékot látják sokan, ott kell, hogy legyen hitök szerint a test is.
*
A hitre épül sokszor a nemzetek tekintélye. Senkit sem tartanak nagyobbnak, mint saját ő magát; az egyén szerénysége, ha egy nagy összességbe vitetik át, nem lesz erénnyé, de gyöngeséggé.
Ez a mi gyöngeségünk ki-kivillan minden lépten-nyomon.
Míg a saját kiválóbb férfiainkat észre nem vesszük, addig a külföld jelentéktelenebb embereit tömjénezzük, s mintegy meglopva a magunk embereinek koszorúit, két kézzel szórjuk azokra, akik azt tán kicsinylő ajkbiggyesztéssel fogadják. Ott van – hogy többet ne említsek – a Sacher-Masoch fogadtatása, vagy Bodenstedté, mely utóbbit az egyetemi rektor ment fogadni annak idején, a vasúti indóházhoz.
Ott van a Levinszky példája, ki eljött ide s nagy lelkesedés között szavalta el németül azoknak a költőinknek a gyönyörű verseit, akik közül némelyeket itthon észre nem vettünk.
*
Sok példát említhetnék még, de a példák gyűlöletesek, s különben is csak azt mutatják mind, ami kétségtelen, hogy ezen nevetséges kiskorúság megvan bennünk.
Legújabban a Nemzeti Színház tagjai küldenek ismét ezüst koszorút Bécsbe Sonnenthal számára, kinek huszonötéves jubileumát e napokban fogják ünnepelni a bécsi Burgszínházban.
Sonnenthal kétségkívül jeles művész, a németeknek nagy örömük telhetik benne, mi is elismerjük őt, – de nem értjük: miért a testületi ováció?
Hiszi valaki, hogy ezt valamikor viszonozni is fogják a bécsi kollegák, kik fumigatíve beszélnek a magyar Nemzeti Színházról?
De ha viszonoznák is, miért kell éppen nekünk kezdeményezni ővelök szemben az ilyen udvariasságot? Velük szemben, akiknek annyiszor lett volna már alkalmuk a rokonszenv és elismerés jeleivel közeledni felénk.
De ahelyett a bécsi színház mindig mint ellenséges testület lép fel, s csak nemrég is ostentatíve utasította vissza Szigligeti és Csiky egy-egy darabját.
A Nemzeti Színház tagjai nagyon jó keresztények, mert még a bibliánál is tovább mennek: aki kővel dobja meg őket – visszahajítják ezüsttel.
…Persze hogy valami bő ezüsttermés lehetett az idén a selmeci aranybányákban!
*
A mi mágnásaink keveset gondolnak az irodalommal és művészettel, s az ő álláspontjukat meglehetősen festi egyik Zichy gróf bonmotja, ki egy Shakespeare-ről beszélgető társaságban unatkozva felkiáltott:
– Ejh, mit Shakespeare! A fickó ha nem firkált volna, ma az ördög emlegetné.
A főurak vajmi keveset törődnek a nemzeti kultúrával, s még ha járnak is a színházba, az történik meg velük, ami X. Y. gróffal, ki örökös páholybérlő lévén, a múlt héten figyelmeztette idegen ajkú feleségét, hogy: különösen a Szerdahelyi Kálmán játékára ügyeljen, ha még egyszer a színházba megy, mert az a legjelesebb színész.
*
Ily körülmények között, midőn másrészt a magyar dzsentri, mely eddig egyedüli pártolója volt a művészet- és irodalomnak, anyagi csapások alatt elkorcsosulva, elmaradoz azon térről, melyet betölteni hivatva volt, ily körülmények között úgyszólván maguk az írók, színészek és művészek azok, akik a magyar kultúrára nemcsak mint működő tényezők hatnak, nemcsak azt reprezentálják, amit magok alkottak, hanem mintegy örökül rájok szállt az egész kulturális vagyon, a nívó, melyen áll, s éppen ezért lehet megkövetelni, hogy azt bizonyos méltósággal képviseljék s az összehasonlításokban ne legyenek olyan túlságosan udvariasak.
Hiszen a magyar írók- és művészeknek is jut néha egy-egy méltánylás, néha még itthonról is, – de az olyan, mint azok a régi rézgarasok voltak, melyekkel hajdan a pápai udvaroknál tarokkoztak a bíbornokok.
Minden rézgarasnak titkos nyitja volt s abban egy arany elhelyezve.
Nekünk is jutnak ilyen rézgarasok; de az aranyat kiveszik belőlük előbb az – idegenek.
