A BOT
A BOT
Csak vissza-visszasóhajt az ember abba a régi jó világba, mikor még a só is sósabb volt, mint most.
Mikor még egy váltógaras volt a bor iccéje, s egy pár kordován csizmát meg lehetett venni 1 frt 80 kr-on.
Ezt még mind meg lehet érteni.
Hanem mikor valaki azért sóhajt vissza a régi korba, hogy megvolt benne a botbüntetés – az igazán furcsa gusztus.
Nem irigyeljük a »Magyar Föld«-től.
*
Igaz, hogy a magyar föld (az a másik, melyet nem nyomatnak, de nyomnak elegen) terem elég sok mogyorófa bokrot.
Sőt azt sem lehet eltagadni, hogy a bot a legolcsóbb igazságszolgáltatás. Mert a magyar föld, mondom, ingyen termi a mogyoróvesszőket.
A »Magyar Föld« véleményét különcködésnek tartanók csak, ha nem volna egyszersmind a gazdasági egyesület közlönye.
Lapsus linguae-nek is megjárná, sőt a szerkesztőtől se vennők zokon. Egyszerűen így szólnánk Andrássy mondatát travesztálva:
»Amit óhajtotok: kapjatok meg mindent!«
*
Hanem – és ez a hanem itt a fő – a »Magyar Föld«-nek lapfelügyelő bizottsága is van. Olyan emberek, akik lényeges tényezők társadalmi életünkben.
Ha ehhez hozzáadjuk aztán azt a tünetet, hogy legközelebb két főispán is nyilatkozott rosszallólag igazságszolgáltatásunk s büntető törvényeink enyheségéről, könnyű kitalálni, hogy a mi társadalmunkban vannak még elemek, amelyek szívesen térnének vissza a régire.
A sallangos dohányzacskó korszakának lovagjai meg-megmozdulnak a sötét ködtől eltakarva, de hangjuk már nem vihar, még csak nem is trombita-harsogás, mely összehíná a zászló alá a rozsdás tábort, hanem hasonlít ahhoz, mint mikor az orrát fújja valaki.
És senki sem kívánja neki, hogy: Conducat sanitati!
*
Nem viaskodunk a botbüntetés behozatala ellen, mert úgyse hozzák be; csak egyszerűen kommentáljuk, mint ahogy félemlítenénk akármilyen más kuriózumot.
A »méltóságos uraknak«, kiknek sehogy sem tetszik, hogy a modern intézmények kivették kezükből a hatalmat, persze jól esnék, ha megint visszahoznák udvaraikra a derest meg a kalodát.
Hiszen, valljuk meg, volt abban egy kis romantika is.
Olyan nagyon szép volt az, mikor a magyar szolgabíró csak úgy a kocsiülésről diktálta a huszonötöket.
Most már nem az eleven emberek úriaskodnak, hanem a nyomorult, élettelen §§-ok.
*
Hadat a paragrafusoknak! A vén ősi menték alatt megdobban még egyszer a szív.
Milyen hatalmas dolog is lenne az?
Ami jó van az új korban, azt már úgyis kieszközölték: megvan a távirdaállomás a falunkban, a családi vasút stb. Most csak a régi kor csecsebecséiért kár még. Egy kis mameluksággal milyen pompás lenne most kieszközölni Tiszáéktól, teszem azt: egy kis pallos-jogot…
Hanem hát mind hiába! A dolog nem megy többé.
A bot is csak mint sétapálca kapható őméltóságaik számára Baliczkynál.
Az ilyen rugaszkodásokkal maholnap már nem lehet sehova jutni.
Ha ugyan lehet azt mondani, hogy ha az ember a kényszerzubbonyba jut, hát sehol sincsen.
*
De nini, most jut eszembe, hogy a sok szónak sok az alja.
Nincs nekem igazam mégsem.
Hiszen valószínű, hogy az egész dolog nem egyéb, mint hogy Dapsy szerkesztő úr, nem méltányolva az Apafi Mihály uram őnagysága ellenében hozott erdélyi törvényt, ebéd után írta meg a botkövetelő híres cikket.
Aztán nem is olyan nagyon rossz az.
Legalább egy kissé emlegetetté tette lapját, mely máris halomra készült dönteni egy tudományos elméletet, hogy »a föld mozog«.
Nem igaz! A »Magyar Föld« sohasem mozgott.
Kivévén ez egyszer.
De ez sem annyira mozgás, mint inkább keringés.
