A BOTRÁNYKŐ
A BOTRÁNYKŐ
(Karcolat)
Hogy Mekkában kolera van, hogy Debrecenben zsinat gyűlésezik, hogy a király Kállay és Kálnoky között habozik, hogy Bernhardt Sarah elutazott és Fiáth főispán megérkezett s hogy Gelléri Mórral ezen az egész héten semmi sem történt: az mind nem olyan nagy dolog a városi atyáknak, mint hogy az Első Hazai Takarékpénztár által készítendő szökőkúthoz a nagy követ nem lehet elhozni a Kálvin-térre.
Budapest úgyis szegény műemlékekben. Ha valami nagyot akarunk mutatni az idegennek, nincs egyebünk, mint a közvágóhíd meg Blaháné: aki az egyiket látta, a másikat pedig hallotta, az legfeljebb Ráth Károly hosszú bajuszát tartja még érdemesnek megbámulni.
Ezért lett volna jó az a nagy kő. Meg aztán Sztupa Gyurinak is ki kellett a kedvét tölteni. Miután családi vasutat s több ilyenfélét a helyrajzi körülményeknél fogva nem kívánhat, hát állítsanak neki oda a patikája mellé egy kolosszális kőmonstrumot, hogy aki azt megpillantja, rögtön elájuljon a csodálkozástól s rászoruljon a patikájára.
Elindultak a nagy követ most már keresni, s hogy semmi okosat ne lehessen belőle faragni, hadd legyen az mészkő.
Nagy lett az öröm, mikor találtak egy ilyenre.
Városi atyák és igazgató-tanácsosok bankettet rendeztek a Frohnerben.
Erre a bankettre még a szegény nagy Kristófot is meghítták.
Hanem az ütött-kopott alak szégyellt eljönni onnan a Kristóf-térről. Az ő ideje lejárt már. Régen volt az, mikor még ő is nevezetesség volt! Ha most a követ elhozzák, olyan nagy figurát faragnak belőle, hogy a vén Kristófot teszik oda a markába csecsebecsének.
S amint az óriás kődarabot hozták: a városházán, az újban és régiben, örvendetes nyüzsgés támadt.
“Ő jön! ő közeledik! már útban van! Nemsokára itt lesz!”
A lapok is jelezték, hogy jön a nagy kő.
Csak az apró flaszter-kövek nevették a dolgot gúnyosan.
– No iszen, az ugyan ide nem jön! Aztán mire való is lenne itt? Mi legalább arra is jók vagyunk néha, hogy a miniszterelnök ablakain beröpüljünk. De az a nagy kő semmire sem jó!
A város urai pedig kifeszítették a mellet, hogy:
– Hát iszen, igaz ami igaz. Az angol királyné gyémántja a legdrágább kő, de a legnagyobb kő a mienk.
S ennek az örömére is bankettet rendeztek a Frohnerben.
Lőn azonban, hogy úgy jártak a kővel, mint a nagyenyedi bábával, nem lehetett egyszerre elhozni. Aquincum és a Papföld közt megakadt és beüzente, hogy ő a herkópáternek sem megy odább. Jó hely ez itt neki. – Legalább Thallóczy és Hampel kijönnek néha-néha, s be fogják bizonyítani tudományos cikkekben, hogy ez egy maradvány a kőkorból. Míg Pesten eltorzítanák a szobrászok, s csirkefogók hálnának alatta. Ő bizony egy tapodtat sem mozdul. De hiába is kényszerítenék, a Margit-hídon úgyse mehetne át.
Eközben azután még nagyobb bajok merültek fel. Hogy csak vízi úton lehet idehozni a követ. De a Filátori gát hídja úgyse bírja, míg a Dunához szállítnák. Tehát ez is lehetetlen.
S mi több, mi főbb, hátha amikor elhozzák, összerepeszti a vízvezetéki csöveket a Kálvin-téren.?
Mindenféle aggodalmas kombinációk keltek szárnyra.
Most legyen már okos ember valaki. Összehíttak szakférfiakból álló tanácsot: Jó emberek, adjatok tanácsot!
– Én azt mondom – szólt az egyik –, törjük össze a követ apróra, azután szállítsuk be talicskákban, itthon pedig ragasszuk össze a darabokat egybe.
Megéljenezték.
– Én azt mondom, urak – szólt a másik –, az összetörés és a ragasztás igen sokba kerülne, legjobb lett volna, uraim, ha öregapáink Aquincum tájára építették volna fel Budapestet. Ez az én szerény nézetem. Így azonban azt mondom, fürészeljünk le a kőből vagy négyszáz mázsát. Ezt én egy angol meséskönyvből tanultam, ahol az egyik királykisasszony lába bele nem akart menni a bűvös cipőkbe: fogta magát a kisasszony és lefaragott belőlük. Uraim, bátran elindulhatunk a praktikus angol nemzet eszméi után.
Megéljenezték, és határozatba ment a kő terjedelmes súlyának szakszerü enyhítése, s lőn a Frohnerben erre újra egy fényes bankett.
De a nagy követ még így sem lehetett elhozni.
Megint új tanácskozás.
Valaki azt indítványozta, hogy kéressék fel valami európai szaktudós, nem lehetne-e azt a sok üres beszédet petrifikálni, amit a városházán tartanak.
Ebből talán még nagyobb követ lehetne előállítani.
Egy másik azt proponálja, hogy várják be azt az időpontot, ha majd fagy.
Mert ha majd fagy, akkor a gáthíd elkerülésével lehet a követ lehozni a Dunapartig.
Most ebben a stádiumban van a botránykő ügye.
Ha majd fagy!…
De hátha nem fagy?
»Híres szakférfiaink« pedig nem mernek a Váci és Dorottya utcán járni, mert a vén nagy Kristóf olyan gúnyosan nézi őket talapzatáról, hogy belepirulnak.
