A KIRÁLYI KUTYÁK
A KIRÁLYI KUTYÁK
Azt mondják: egyszer volt Budán kutyavásár és nem lesz többet. Gödöllőt azonban szerencsére nem zárta ki a közmondás, mert Gödöllőn most olyan kutyavilág van, aminőre a legöregebb gödöllői kutyák sem emlékeznek.
Nem viccelek, kérem, nem a »Kossuth kutyák« gúnyelnevezést akarom visszaadni, én valóságos igazi kutyákat értek, és az korántsem lealacsonyító név, mert királyi kutyának születni nem kutyaállapot.
32 tagból áll a falka, tehát 8-cal kevesebből, mint egy-egy tudományos akadémia, amelyek fölött mint korlátlan hatalom székel királyné őfelsége főkutyapecérje. A főkutyapecér fölött magasan állnak a huntsmanok. Ezek képzett szakemberek, kik büszkeséggel kezelik hivatalukat s éppen olyan garral beszélnek egy-egy tanulékony növendékükről, mint amilyen büszkeséggel emlegeti Szilágyi Dezső, hogy ő nevelte Pulszky Gusztit, vagy Pulszky Guszti, hogy ő nevelte Szilágyi Dezsőt.
A főkutyapecér igen büszke úri ember, aki azt mondja, hogy egy kutyában több ész van, mint ötven emberben, s ha az emberekben igazságérzet lenne, kalapot emelnének a kutyák előtt.
És igaz is, a királyné harminckét kutyája közt, éppen úgy, mint egy akadémiában, vannak nevezetességek, hírhedt celebritások, ünnepelt példányok és középszerűségek.
Legkitüntettebb állást foglalnak el egy afrikai dogg és egy spanyol uszkár. Nevüket nem lehet megtudni, mert a főkutyapecér azt találja, hogy a két állat nevét illetlen dolog lenne közönséges emberi ajkakon meghurcolni.
Maga a főkutyapecér, noha csak közigazgatási teendője lenne, csupán két állatot tüntet ki azzal, hogy személyesen gondoskodik róluk.
Ő vezetgeti a dán doggot (bizonyosan nagy kitüntetés a nemes doggra nézve), s ő fésüli a spanyol uszkárt. Nos igen, miért ne lenne részrehajló ott, ahol igazi celebritások állnak vele szemben?
A királyi kutyáknak, eltekintve azon fényes rangbeli állástól, melyet elfoglalnak, nincs valami különös jó dolguk. (Meg kell ezt írnom a közönséges juhászkutyák vigasztalására, kik eddig a mészároskutyákat is átkozottul irigyelték.)
Enni csak egyszer kapnak naponkint, éspedig 12 kiló húst ugyanannyi zabdarával, s mindig a vadászat után, mikor már ki vannak merülve az éhségtől.
Ez bizony szűkecske koszt egy királyi udvaron, azonfelül nincs meg a szabadságuk, amit a juhászkutya oda nem adna az udvari fényért, s gyakran meg is büntetik őket: ami ellen apellálni sem lehet. A gödöllői közönséges kutyának a verés ellen megvannak a maga fortélyai, szökés, az asztal és ágy alá való búvás, a királyi kutyák hallgatagon kell hogy tűrjék, még csak ugatniok, vonítaniok sem szabad, mert siket szájkosarat kapnak.
De hát a rangot sem adják ingyen. Az pedig megvan nekik illő mértékben. Tisztességes neveik vannak, mégpedig nem olyan bolondos parasztnevek, hogy Tisza vagy Dráva, hanem igazi előkelő nevek. A főkutyapecér neveiken szólítja és valószínűleg per »ön«. De mindez még semmi. Egy nyomtatott lajstromban is előfordulnak, s a királyné e lajstromból nézi ki, oda be van írva a magaviseletük, milyen az ügyességük és mire alkalmasak.
Ha valamelyik jó reményben van (s most is várandó egy), az aztán kiváló gondoskodásban részesül, s az új csemeték megkereszteltetnek, lehetőleg tekintetbe vétetvén az anyai név, mert apai ág nincs a kutyák között.
A harminckét kutyán kívül van még három agár is. Ezek azonban nem foglalhatnak helyet ezen arisztokratikus testületben, csak mint olyan »tűrt perszónák« mozognak a kutyahatalmasságok között.
A királyné szeszélye az egész, akinek nagy kedvence az Ida agár. A másik két agár hát alkalmasint csak azért van az udvarnál, hogy a kis »Idácska« meg ne unja magát a high life közt.
A király kutyáiról is kellene még szólanunk. De hát ezek nem élnek szoros udvari életet. Először nagyvárosba nem mennek sohasem, hanem állandóan Gödöllőn vannak. Fidonc! Valóságos falusi nevelésű kutyák, kik kezdetleges műveltségüket az erdészektől nyerik.
Meg is látszik rajtuk. Kopóknak beválnak s vérebeknek ügyesek.
De finom vadászati rafinériára nem valók.
