LENDL SZÁZADOS ÉS A MAGYAR KORMÁNYBIZTOS
LENDL SZÁZADOS ÉS A MAGYAR KORMÁNYBIZTOS
(Regényes kép az alföldi vízvédelmi állapotokról)
Nem sokkal a Göczl-affér előtt történt, hogy Horváth Gyula képviselő kormánybiztosul küldetett ki Szentes környékére a töltéseket megcsinálni.
Szentmártonban valóságos lázadás volt, mikor Horváth Gyula oda indult a szükséges mérnöki személyzettel.
Már az úton kérdezte tőlük egy paraszt:
– Hova mennek az urak?
– Szentmártonba.
– Oda ugyan ne menjenek, mert ott nagy rebellió van. A polgármestert meg az egész tanácsot már elkergették, a csendbiztost agyonütötték, most a kormánybiztost várják, hogy azt is agyonüthessék.
– No, az a kormánybiztos éppen én vagyok – mondá Horváth Gyula.
A mérnökök azt indítványozták, hogy jobb lenne visszatérni.
Horváth, a szégyenletes oldalát festette a visszatérési aktusnak s azon föltétellel rábírta őket a követésre, hogy katonai erőért sürgönyzött Edelsheim-Gyulainak. Hatvan embert kért.
Edelsheim-Gyulai úgy kombinálta a dolgot, hogy a civil ember mindig felényivel [!] jobban fél, mint kellene, s harminc embert menesztett a sürgöny vétele után útnak.
Ezek körülbelül egy nappal később, éjjel érkeztek meg Kunszentmártonba, mint a kormánybiztos.
Nagy sötétség volt a vendéglő előtt, ahova a biztos szállt. Csak két-három ember állt ott a gangon, mikor a korcsmárosnak megnevezte magát s lehető jó szobát kért. A korcsmáros sietett is eleget tenni a kívánatnak.
A parasztok mogorván álltak ott föltett kalappal és fenyegető arccal.
– Hogy hínak téged? – kérdé a kormánybiztos az egyiktől.
– Ipacs Ferencnek.
– Vedd le a kalapodat.
Ipacs Ferenc levette.
– Hol a polgármester?
– Elkergettük.
– Hát a jegyző meg a tanácsnok?
– Mindenkit elkergettünk – szólt sötéten. – Nem kell senki.
– Eredj, küldd ide a polgármestert.
– Nem tudom, hol van.
– Keresd meg, édes fiam.
Ipacs Ferenc elment, de természetesen eszeágában sem volt a polgármestert megkeresni, hanem bejárta a lázadók főkolomposait, hogy megérkezett a kormánybiztos, s annyira alarmírozta a várost, hogy alig egy óra múlva, midőn a kormánybiztos már levetkőzött, lefeküdt, ijedten rontott be a korcsmáros, hogy nagy baj van, vasvillás emberek gyülekeznek, kik be akarnak törni a szobájába és meg akarják ölni.
– Mondja meg nekik, hogy nem fogom az ajtót becsukni éjszakára, bejöhetnek, amikor akarnak.
Ez az üzenet úgy hatott a tömegre, mint a zuhany. Bosszankodva oszlottak szét – lefeküdni.
Másnap a városházára ment Horváth. Óriási tömeg állott a városháza előtt, a szörnyű nagy sárban s elállva az egész járdát.
Az ingerültség tükröződött az arcokon és az elszántság. Egyik se lépett félre a trotoárról, mikor a komisszárius jött, hadd ő menjen a sárba.
– Adjatok helyet! Látjátok, hogy nincs bagaria csizma a lábamon, hanem cipő…
A városházán minden nyitva volt, de egy lélek sem várta; az akták ott voltak elszórva a szobákban az asztalokon, nem vigyázott azokra senki.
Egyetlen szál hajdú volt ott, aki félvállról eldünnyögte a kormánybiztosnak, hogy az egyik mérnökét, ki hajnalban elment a többieket megnézni, úgy megverték, hogy úgyszólván lepedőben kellett hazahozni.
– No, majd beszélek hát én ezzel a rakoncátlan tömeggel – mondá Horváth.
– Hanem akkor jó is lesz, ha nagyságod előre megírja a feleségének, hogy agyonütötték, én majd elviszem annakutána a postára, hogy ideérhessen a temetésre.
A pillanat csakugyan komoly is volt. Vasvillák emelkedtek és kaszák villogtak odakünn.
Horváth lement és így szólt:
– Hát mit akarnak kendtek?
– Mi nem akarjuk az urat – hangzottak a felkiáltások. – Menjen innen! Fel is út, alá is út!
– Eh, sose diskuráljatok vele sokáig! Üssük agyon! – hangzott egy stentori hang a tömeg fölött.
– Gyávák! – kiáltá Horváth. – Hitvány, gyávák vagytok.
Minden ököl fenyegetőleg emelkedett, óriási lárma és zavar keletkezett, a tömeg rá akart rohanni a beszélőre.
E pillanatban megharsant a trombita. Megérkezett a harminc katona.
– Hol a kormánybiztos? – kiáltá a vezénylő tiszt.
A tömeg utat nyitott, de nem a félelem, de a meglepetés miatt.
– Én Lendl százados vagyok! – mutatá be magát a tiszt. – Parancsára állok a kormánybiztos úrnak.
– Üssük agyon a katonákat is! Fel a kaszákat! Kövekhez, fiúk!
– Igenis, gyávák – folytatá zavartalanul Horváth. – S én nem félek tőletek. Nekem nem kell a katona.
Lendl kapitány felé fordult:
– Százados úr, vonuljon ön el embereivel az udvarba, nincs szükségem önökre.
Majd emeltebb hangon szólt:
– A magyar ember nem fél ezer embertől sem, de ti nem vagytok magyar emberek, ti százan rohantok egyre. Minden hitvány, gyáva nép ilyen.
Ez mentette meg Horváthot.
Összenéztek a kunok, s kezdett a fenyegető lárma szelídebb morgássá devalválódni.
– No, ugye nem mertek bántani? Hát mármost térjünk a dologra. Adjátok elé a bajaitokat, mondjátok, hogy mit akartok? Hátha megértjük egymást.
Egyszerre kétszázan kezdtek beszélni, ki vastagon, ki vékonyan, némelyik ordítva, másik káromkodva. Olyan káosz volt ez, mintha a Bábel tornyát építenék.
– Hallja-e kend, Ipacs Ferenc uram. (Ő volt a vezér.) Hát érti kend ezt, amit ezek beszélnek? No, ugye nem? Bizony én sem. Hanem válasszanak kendtek egypár okos embert, azok majd elmondják nekem odafenn!
Ebbe aztán bele is nyugodtak, s egypár perc múlva húsz szónok állott Horváth Gyula előtt fenn a teremben s mind a húsz egyszerre beszélt össze-vissza mindenféle zagyvalékot.
Horváth Gyula csak hallgatta egy darabig, hanem azután egy szerencsés ötlete támadt, hogy azt a sok bolond beszédet jegyzőkönyvbe kellene felvenni; kerített is szerencsésen egy írnokot valahonnan, akinek meghagyta, hogy markírozza, mintha a jegyzőkönyvet vezetné.
– Hát mármost beszéljenek kendtek egyenkint. Mert nagyon fontos az, amit kendtek beszélnek, azt ez az úr majd írásba teszi.
(Jól számított, mikor úgy okoskodott, hogy a magyar embert ki kell hagyni beszélni s akkor az mindjárt lecsillapszik.)
Hát iszen úgy is volt. Tóth János kezdte a diktálást. Két óráig beszélt egyhuzamban. Már ezalatt megszökött a húsz szónokból kilenc. Utána Varga-Máté Imre vette át a szót. Már a delet is rég elharangozták; még mindig ő beszélt. No, már azt csak nem lehet kivárni soha! Aztán meg az ördög vigye a város dolgát, de meg Varga-Máté Imre úgyis elég okos ember, elmond az mindent őhelyettük is.
Egyenkint szökdöstek meg mellőle, mire Horváth Gyula, ki ezalatt a gangon cigarettezve sétált, visszakerült, már akkorra nem volt egy lélek se, csak Varga-Máté uram, ki is azon végezte, hogy iszen különben ők tulajdonképpen mindenbe belenyugosznak.
…S így történt, hogy a biztos még aznap hozzáláthatott a töltéscsináláshoz.
Folytatta is nagy erélyességgel, néha sok galibával. A katonákra bizony szükség volt s azok künn is tanyáztak a töltéseken.
Valami nagyobb zavar azonban elő nem fordult. Csupán Lendl kapitány jött egyszer panaszra, hogy ő itt nem maradhat, mert semminemű kényelme nincsen, a házban, ahová elszállásolták, nincs semminemű kényelem, a vendéglőben rosszul főznek.
– Hát, bizony rosszul főznek… – mondja Horváth Gyula részvétteljesen –, de még a civilizáció kényelmi követelményeit sem ösmerik ezek az emberek… én igen sajnálom a kapitány urat, de nem tehetek e tekintetben semmit.
– Hogyan? Semmit sem tehet?
– Ha csak arra nincs kedve, hogy megossza velem az én kényelmemet.
– Ezer hálával és örömmel! – mondá a kapitány örömragyogó arccal. Hízelgett neki egy kissé ez a kitüntetés. Hogyisne. Együtt étkezni és lakni a kormánybiztossal. Bezzeg mennyire megirigyli ezért a hadnagya!
Éppen künn a töltésen ejtődött meg ez a párbeszéd. Alig ügyeltek fel a munkásokra egy óráig, beesteledett, s Lendl megnézvén az óráját, figyelmeztette a biztost, hogy a vacsora ideje itt volna már.
Horváth karonfogta s vitte a parton nyugotnak.
– De hiszen nem a város felé megyünk, nagyságos uram!
– Nem – mondá a kevés beszédű Horváth.
– De hát akkor hova megyünk?
– Majd meglátja.
Egy munkássátorhoz értek. A felügyelő hevert ott egy szűrön, mellette nem messzire két bunda hevert.
– Jó estét, Mudrik uram! – szólt a kormánybiztos. – Adja elé a vacsorámat, mert már megéheztünk.
Mudrik uram kivett a szeredásból egy nagy karaj fekete kenyeret és egy fontnyi vékony szalonnát.
– Van-e két bicskája?
– Van, méltóságos uram!
– No, hát adja ide szaporán.
Azzal odanyújtotta az egyik bicsakot Lendl kapitánynak, maga pedig a másik segélyével kezdett falatozni.
A kapitány kidülledt szemekkel bámult egy ideig, azután megevett egy-két falatot és félretette.
– Hát most mi lesz?
– Lefekszünk, kapitány úr! Mudrik uram, Mozza elő az ágyneműt!
– Ott van, méltóságos uram, mind a két bunda; a kapitány úr ül rajta.
Lendl kapitány savanyú arcot vágott, felkelt s bocsánatot kért, hogy neki sürgős dolga van, a városba be kell mennie.
S azontúl soha többé nem kívánkozott megosztozni a kormánybiztos kényelmén.
