A MINDSZENTI BÁLVÁNY
A MINDSZENTI BÁLVÁNY
Ami parádét a mindszentiek csapnak Horváth Gyulának, a töltések kormánybiztosának, az már mégis sok egy kicsit attól az ellenzéki várostól.
Hanem hiszen Horváth Gyula, az igaz, szeretetreméltó ember és nem érdemli meg, hogy mameluk lett.
A szentesiek is így okoskodnak és csak a munkás, a fáradalmakat nem ismerő embert tisztelik benne.
Azaz jobban mondva a talentumot tüntetik ki, mely úgy tudja gruppirozni a semmittevést, hogy az szakadatlan munkálkodásnak látszik.
*
Tegnapelőtt leplezték le jól sikerült arcképét, amelyet a mindszenti tanácsterem számára Vastagh György festett.
»Megható« ünnepélynek írja ezt az »Ellenőr«, de a hatás alkalmasint csak a lakoma végén nyilatkozott.
Szinte látni vélem e megható ünnepélyen Aldzsit, a mellékapostolt, amint a marka közé nevet.
Hallom a poharak csengését. Látom a kalamajkát táncoló mindszenti polgárokat.
S fölharsan az ablakok alatt a susztergyerekek kiáltása: »Éljen Horváth Gyula!«
*
Az az egy azonban bizonyos, hogy Horváth Gyula olyannak tűnik fel előttem, mintha Tisza Kálmánnak valami megszokott ruhadarabja lenne.
Teszem azt, a mellénye.
Ennek a zsebében tartja az aprópénzét.
A szentesiek az aprópénznek is ujjongnak.
*
Az igaz, hogy rokonszenves s az összes mamelukok közt egyike a legérdekesebb alakoknak.
Szerepe sajnálatos, de tehetségét nem lehet megtagadni s jelleme is acéltiszta.
Tisza Kálmán elméjét ő trágyázza, ideái csak neki vannak, de ő mégis csak eszköz tud lenni azok végrehajtásában.
*
Egyebekben igen jó fiú (még csak a negyvenes évek felé evez), Aldzsinak bátyja, – de az az Aldzsi hibája, mert Horváth Gyula minden embernél fiatalabb.
Ne szidjuk tovább. Annál sokkal több, hogy az egész párt miatt őt kelljen üldözni, annál pedig sokkal rosszabb, hogy a renoméjának még ártani lehetne.
Tehát ne szidjuk, ha nincs célja, hanem mondjunk el ehelyett két érdekes epizódot róla, melyek jobban jellemezik, mint bármi más.
Az egyiket beszélje el ő maga.
– Uraim! Mikor én sugalmaztam az »Ellenőr«-t, egy cikket vittem a szerkesztőnek, hogy adja ki.
A szerkesztő átvette és leküldte a nyomdába.
Én azonban észrevettem, hogy javít benne valamit, de ez csak akkor jutott eszembe, mikor már a nyomdában volt a cikk.
– Kérem, szerkesztő! Ön valami szót kijavított – mondom Hindynek. – Szeretném látni.
Az ötölt-hatolt s azt mondta:
– Majd elküldöm a korrektúrát a képviselő úrnak.
– Nem, én most mindjárt látni szeretném.
Nem volt mit tenni, fölhozatta a cikket.
– Na, hadd lássuk – mondám élénken –, mit javított?
Hindy elpirult.
– Bocsánat, képviselő úr – mondá félénken nekem –, ön így írt ide egy szót: »Álamügyekett!« én azt két »l«-el és egy »t«-vel szoktam írni.
Láttam szegényt, hogy nagy zavarban van, megnyugtattam.
– Nem tesz semmit – mondám. – Így is jól van.
*
A másik epizódot magunk mondjuk el róla, ami igazán gavalléros színben tünteti fel.
Egy szegény embernek megígérte, hogy hivatalt fog neki szerezni.
Szórakozott ember lévén elfelejtette.
Mikor a protegált meglátogatta, ha vajon beszélt-e már Tiszával, restelkedve mondta:
– Nem még. De jöjjön holnap, holnapig elintézem.
Szándéka volt okvetlenül beszélni a királyi biztossal, s bizony megint elfelejtette, de már másnap, mikor a szegény ember újra eljött, nem mert neki tagadó választ adni.
– Igenis beszéltem a biztossal és kinevezte önt. Jöjjön fel holnap a hivatalomba (egy kisajátító bizottság főnöke volt akkoriban).
Megörült a szegény ember, Horváth Gyula pedig föltette magában, hogy de most már utólagosan beszélni fog a biztossal.
Az új beamter beállított másnap a hivatalba, s ott ült másfél esztendeig, és dolgozott, míg csak a kisajátítási bizottságok tartottak. Horváth másfél év alatt minden nap elfelejtett érdekében a királyi biztossal beszélni s minden hónap elsején a saját zsebéből fizette ki emberét; még azt a pedantériát is megtette, hogy nyugtát vett tőle.
Az szegény abban a téves tudatban élt, hogy ő biztossági hivatalnok.
Nem is sült ki az ellenkező csak éppen a legvégén, mikor hivatalos bizonyítványt kívánt a hivatalban töltött idejéről.
Mondanom sem kell, hogy megharagudott Horváth Gyulára – s ma is halálos ellensége, pedig jó volt a havi gázsi két évig.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ez az ok, amiért Horváth Gyulára még a mamelukságáért sem merek haragudni: mert ki tudja, mire jó az – nekünk.
