AZ INTENDÁNS
AZ INTENDÁNS
Egy idő óta kétségkívül ő a legemlegetettebb alakja a zsurnalisztikának. S minthogy sohasem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik, Podmaniczky sem olyan rossz ember, mint amilyennek látszik.
Frigyes bárónak csak szeszélyei vannak. Migrénes is, egy kicsit gyomorhurutja is van, sőt meglehet köszvénye is – ezt azonban titkolja, s ez a csepp hiúság éppen semmit se von le szeretetreméltóságából.
Mert a szíve mindenekfelett jó. Néha makacs, csökönyös és katonás. Látszik, hogy honvéd volt.
Néha azonban hirtelen megkapitulál. Ekkor a volt osztrák katona látszik rajta.
*
A színházi intendánsok Magyarországon nem kapnak fizetést.
Neki nincs semmi fizetése, hanem csak háromezer forintnyi fájdalompénzt húz. Mert az intendánsnak nem kell sokat dolgoznia, de sokat kell tűrnie – a sajtó pusztító s időszakonkint megújuló kirohanásai következtében.
Ami baj csak van a Nemzeti Színháznál, az mind az ő baja, sőt még a népszínházi dolgokért is ő szenved. Ha jó ott a népszínmű, minek adta akkor oda? ha rossz, akkor is azért rossz, hogy minek adta oda?
Mikor Blaháné népszerűsége mindig emelkedőben volt, csak őt szidták akkor is, hogy:
– Íme, a Nemzeti Színházé lehetne!
Most, hogy Blaháné napja már a délpontra jutott, okolják.
– Ha el nem ereszti: úgy nem szenvedett volna népies vénája az operettek lascivitásában.
Most aztán Podmaniczky csak egyben találja örömét, ha Blahánét nézi:
– Hízik... nagyon hízik... rettenetesen hízik. Ühüm, hüm, úgy van, ő hízik.
És nem tudni: mit akar ezzel mondani? Azt-e, hogy nemsokára belehízik a Nemzeti Színházi primadonnák kvalifikációjába, vagy azt, hogy mégsem az ő lelkén fekszik egészen, amiért Blahánét elvesztette a Nemzeti Színház.
*
Podmaniczkyt különben a tarka nadrágjai után a legnevezetesebbé egyes elejtett mondásai tették. Ezek egy elkényeztetett agglegény ideges észjárását tükrözik vissza.
Az a mondása már meglehetősen el van nyűve, hogy »Shakespeare-t vagy jól kell adni, vagy sehogy – de adni kell«, és mégis e mondás örökké ott fog ragyogni a Thiers Adolfé mellett, hogy »az alkotmányos király csak uralkodik, de nem kormányoz«.
Egyébiránt Podmaniczky, hogy e mondásnál időzzünk, szintén nem kormányoz, de az igaz, nem is uralkodik.
Ő csak beszél. Délelőtt így, délután úgy.
Zsörtölődik, pöröl, zúgolódik, panaszkodik s ha valamelyik barátja megkérdezi:
– Miért haragszol, Frigyeském?
– Miért… miért?... Hát mit tudom én, miért? Hát már mindent én tudjak, hát már más ne tudjon semmit?
*
Idegessége, ellentmondási viszketege és türelmetlenkedése néha a legkomikusabb mondásokba kergetik.
– Ösmered X. urat? – kérdik tőle.
– Hogyne ösmerném – mondja –, hiszen unokaöcsém!
– Ha nem csalódom, egy Kerekes-leány az anyja?
– Az anyja? – vágja oda türelmetlenül a báró. – Nem volt annak soha anyja!
*
A divatra nagyon haragszik. Azt tartja, hogy minden embernek eredeti, veleszületett ízléssel kell bírnia s kitalálni egy ruhát, amely illik neki. S ennek a ruhának éppen mint egy költeménynek – valami eszmét kell kifejeznie.
– Hát a te excentrikus öltözeted ugyan miféle eszmét fejez ki? – kérdik tőle gúnyosan.
– Én a szász király verseit parodizálom.
*
Néha akad egy-egy sikerült megjegyzése is. Egyszer valaki azt találta előtte mondani, hogy Törs Kálmán rosszul fordította le gróf Fredro darabját.
– Ne bántsa kérem Törs Kálmánt – mondja ismeretes orrhangján –, mert abból még miniszter is lesz.
– Nem lehet biz az, mert baloldali.
– Mit tudja azt maga, barátom? A lutheránus ember ballábbal szokott a fürhéces kocsira föllépni.
Ezt magáról tudhatja Frici báró a legjobban.
*
Zivatar nélküli napjait nagyon megzavarta a múltkori »szabadjegy-hecc«. Nagy darázsfészekbe nyúlt a jegyek elvételével. Csak mások beszélték rá – és akkor is előre látta a forradalmat.
Az ingyenjegyeknek – dicséretére legyen mondva különben – nagy ellensége. Megesett többször, hogy mikor a színészek ingyenjegyet kérnek tőle, roppant kedvetlen ábrázatot vágva mondja.
– Jöjjenek velem!
S viszi őket a pénztárhoz.
Ott aztán kiveszi szemük láttára a pénzt tárcájából s megváltja a jegyeket a saját zsebéből.
Az így lefőzött színészek persze hogy ezentúl soha többé nem alkalmatlankodnak ingyenjegyért.
Mikor a legutóbbi napokban a 8-ik számú padot potyapadnak berendezte, Szigeti Imre azt indítványozta, hogy a pad mögé állíttasson egy póznát s arra ilyen feliratú táblácskát:
»Itt ülnek azok, akik nem fizetnek.«
A bárónak annyira tetszett ez az indítvány, hogy csupa mosoly volt az ábrázata egész addig, míg oda nem vetődött Bartók s el nem beszélte, hogy micsoda rettenetes zúgolódás van a hírlapírók között.
Elkomolyodott erre a báró s elkezdte dünnyögni szokott szaggatott mondásait.
– Most mi lesz... béke se lesz... nyugalom se lesz... színház se lesz... publikum se lesz... semmi se lesz... így lesz.
S másnap azután ő retirált meg.
Az ingyenjegyek megvannak szilárdan, mint a Sion. S Podmaniczky megint nem rossz ember.
De tréfán kívül nem is rossz ember.
