AZ UTOLSÓ SZÁM
AZ UTOLSÓ SZÁM
– Karcolat –
Azt írhatnám, hogy az utolsó nap, de hiszen mindenkinek megvan az a joga, hogy a saját szempontjából tekintse a világot, s azért írtam: az utolsó szám.
Az idő szárnyának még egy csattanása, s itt van az elseje; azaz hogy az elsejénél is több:... itt van az új esztendő.
Igaz, hogy az új esztendőnek is nagyban növeli a nevezetességét az a körülmény, hogy a hónap elsejével kezdődik, – de nekünk még tán a hónap elsejénél is több.
Az utolsó nap érzékenyebb, szomorúbb... mint akármelyik.
*
Az emberiség ritkán jegyez elmúló évet rögtön az elmúlása után oda, ahol a boldog éveit tartja fölírva.
Mert az esztendők is olyanok, mint a tudósok, meg kell kopaszodniok előbb, s csak azután jutnak be az akadémiába.
A rossz időt is jóvá teszi – a rosszabb!
Ki tudja hát: micsoda fényes év lesz még ebből az 1881-ik esztendőből; nem kell vele fumigative bánni!
*
Aztán nagyon relativ dolog az, melyik a jó év, melyik a rossz.
Az öregemberek már az én gyerekkoromban mondogatták, hogy: »No, valaha még a só is sósabb volt!«
Én pedig most mondogatom azokra az évekre, amiket ők megpanaszoltak, hogy: »hej, akkor volt még jó világ: szebb színe volt még akkor a rózsának is!«
Nem igaz! Az évek majdnem egyformák. Csak mi leszünk örökké fáradtabbak és mérgesebbek.
Sőt egynémelyikünk még öregszik is.
*
A haldokló esztendő harapós volt egy kicsit. Háborút ugyan nem hozott és csak potyára ijesztgetett a nyáron az üstököscsillaggal.
De elég olyan sebet ütött, amiért nevezetes lesz a következő kollégái előtt nagyon sokáig.
A muszka cár meggyilkolását említsem-e, vagy a derék amerikai elnökét?
A bécsi szerencsétlenség pedig egyike a legnagyobb világkatasztrófáknak, borzalmasságban mindeneket felülmúló.
Hát ez bizony elég szerencsétlen esztendő volt.
Nem is igen sokat törődnénk az elmúlásával, ha ő ránk, hírlapírókra nézve nem lenne több, mint a közönséges embereknek.
*
A közönséges emberek mindössze felakasztják a szögre, ha elfogyott a régi, az új kalendáriumot – s ezzel folyik ismét minden a régi kerékvágásban.
De mi kiadjuk az utolsó számot. Mi ma utoljára megyünk el ez évben kedves ismerőseinkhez, ma az »utolsó vizit«.
Szívesen látott vendégek voltunk eddig, meginvitált minket a család újévig minden napra a reggelihez. Meg is jelentünk pontosan. Elfecsegtük ami történt.
De ma... ma utoljára megyünk. Éspedig szorongva, mert azt a szót várjuk újra a kedves házigazdától vagy a háziasszonytól, hogy: »Legyen megint szerencsénk, kedves “Pesti Hirlap” barátom!«
Azért hát, tisztelt olvasóink, szomorúan búcsúzunk el önöktől ma, hogy holnap reggel megint összemosolyoghassunk – a reggelinél.
Isten önökkel! Tőlünk ugyan nem látnak egy betűt sem az idén!
