BODA PÁL, A PARASZTPOÉTA
BODA PÁL, A PARASZTPOÉTA
A lapok írják Boda Pál uramnak az ő virtuscselekedetét, hogy őfelségének egy költeményt volt bátor átnyújtani az utcán.
Király őfelsége bizony »istanciának« gondolta azt is s ímmel-ámmal tette a többi közé, de mikor véletlenül szétnyílott a papír, s látta a strófákból, hogy vers, megörült neki s az egész udvari ebéd alatt Boda Pál uramról kérdezősködék.
No, hát ilyen dicsőség sem esett még meg szíhalomi emberen, mióta a világ áll – mert Pali szíhalomi legény ám, ahol azok a szép lányok teremnek, kik a szívét olyan ábrándossá tették.
Boda Pali körülbelül 30 éves legény most, földmíveléssel foglalkozik és költészettel. Nem lehet eltagadni tőle a vénát. Rászületett a poézisre, ami Magyarországon nem olyan nagy csoda, ahol a legszebb gondolatokat és a legvonzóbb fordulatokat még a műköltők is a néptől kölcsönzik.
Boda Pálban hát nem az a nagy sor, hogy jó nótákat csinál, mert hiszen csinálnak ebben a »szépirodalmi országban« szebbeket is a fonóban, vagy künn a mezőn az arató leányok, hanem abban híres ember Pali, hogy rögtönözni tud.
Jó ideje már annak, hogy egy napon csak beállított a »Hon« redakciójába egy nyaláb verssel, nyomassák ki azokat az újságba.
Ott aztán körülfogták a szelíd, okos nézésű, tisztességtudó és okos, józan beszédű parasztlegényt a munkatársak, s megmagyarázták neki, hogy a »Hon« komoly lap, és nem közölhet verseket.
De már hogy a »Hon« komoly lap lenne, ezt még Boda Pali sem akarta elhinni, hanem a versek fogyatékos voltában kereste a közlés megtagadásának okát, s hogy ha tán nem tetszenének, megszerezze egy-két jobbal, leült a Reviczky asztalához, s még vagy két verset kapott le hirtelen, hogy Komócsy bátyánk sem hamarosabban:
Ne kínozz már tovább
Ó, fájó szenvedély,
Mert szívem nagy sebe
Isten látja be mély,
Honnan jönne hát rá
Földi örömérzet,
Ha így kinoz engem
E tarka költészet,
Vagy ha terhelve van
Tőle szívem tája,
Vegyen árnyékába
A költészet fája.
Ó, fájó szenvedély,
Mert szívem nagy sebe
Isten látja be mély,
Honnan jönne hát rá
Földi örömérzet,
Ha így kinoz engem
E tarka költészet,
Vagy ha terhelve van
Tőle szívem tája,
Vegyen árnyékába
A költészet fája.
Ott költötte őkelme még az alábbi, »Víg Szíhalom« címűt is, oly gyorsan, mintha könyökéből rázná:
Víg Szíhalom falujába,
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de fehérrel virágzik.
Egyszer feküdtem alája,
Reám hullott az almája;
Hármat ettem meg belőle;
Most is beteg vagyok tőle.
Hull az almafa levele,
Az arcom is sárgul vele;
Csak rózsám nem hervadozik,
Rólam nem is gondolkozik.
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de fehérrel virágzik.
Egyszer feküdtem alája,
Reám hullott az almája;
Hármat ettem meg belőle;
Most is beteg vagyok tőle.
Hull az almafa levele,
Az arcom is sárgul vele;
Csak rózsám nem hervadozik,
Rólam nem is gondolkozik.
A munkatárs urak megbámulták Boda Pál uramat vagy hogy csak ő hitte, miszerint bámulják, s hogy már jobban kivágja a becsületet, még a redakcióra is kanyarított egy poémát ráadásnak:
Jegyezd meg magadnak,
Szegény árva Boda,
Hol most verset csinálsz,
Ez a »Hon«-iroda.
S gondold meg, hogy itt a
Magyarország tolla
Jobban forog, mint a
Falusi motolla;
S oly sűrű leveles,
Mint a szőlő fája,
Majd ha megengedik,
Csak azt írd reája:
Hogy ha nem születtél
Valódi költőnek,
Csak megtarthatnának
Ott kályhafűtőnek.
Szegény árva Boda,
Hol most verset csinálsz,
Ez a »Hon«-iroda.
S gondold meg, hogy itt a
Magyarország tolla
Jobban forog, mint a
Falusi motolla;
S oly sűrű leveles,
Mint a szőlő fája,
Majd ha megengedik,
Csak azt írd reája:
Hogy ha nem születtél
Valódi költőnek,
Csak megtarthatnának
Ott kályhafűtőnek.
A keserűség és a szemrehányás szól ki ebből, amiért nem méltányolják eléggé az ő költészetét. S talán-talán egy-egy gúnymosolyt is felfedezett a tudós urak arcán.
No, de most már begyógyult ez a sebe.
Most már a király őfelsége is olvassa a verseit és az bizonyosan sokkal jobb indulatú kritikus, mint György Aladár és Reviczky.
