JAJ AZ ERŐSEKNEK!
JAJ AZ ERŐSEKNEK!
(Rendőrségünk legújabb nyomozási rendszere)
A francia rendőr úgy szaglászta ki a barát-csuhába bujtatott tolvajt, hogy feltűnt neki az álbarát szőrös karja, s mint finom észlelőnek eszébe jutott, hogy ha a barát barát volna: a daróc öltönytől rég elkopott volna karjain a szőr.
Paupera úr, aki a Landauer-betörés vezetésével lett megbízva, nem olyan finom észlelő. Ő áttanulmányozván az egész ügyet, csak annyit bírt kisütni, hogy aki a betörést elkövette, annak okvetlenül nagyon erős embernek kellett lennie.
Tyű! Hogy megörült ennek a zseniális ötletnek.
– Paupera! – mondá a tükör felé állva önmagához – te mégis nagy talentum vagy!
*
Nosza, most már fel kell kutatni az erős embereket az egész városban. Azok közt meglesz a betörő.
Becsengette Lassanjáró Mihályt, a legpraktikusabb vén rendőrt.
– Ösmeri ön a várost?
– Akár a tenyeremet.
– Figyeljen ide. Hanem, pszt, lassan beszélgessünk. Nevezze ön meg nekem a legerősebb embereket a városban.
– Már hogy a legerősebbeket? Azt bizony bajos tudni voltaképpen, hanem az meg már bizonyos, hogy tulajdonképpen én voltam a legerősebb ezelőtt huszonöt esztendővel. Istenúgyse én voltam.
– Nem arról van szó. Hanem a mai legerősebb emberekről.
– Ühüm! Hát már tán nincs is igazándi erős ember, azaz hogy a Lupek István keresztkomám mégis beszélt egy rettenetes erős emberről… aki csak úgy szaggatta a fákat a földből, mint más ember a karórépát.
– Az lesz… hátha az lesz… Mi a neve?
– Valami Herkules.
– Kend szamár. Tudja meg, hogy az a Herkules már nem élő személy, ergo nem lehet elfogatni. Mondjon másikat.
– Valami Kinizsi Pali.
– Bolond maga! Az se egzisztál már…
– Hát kérem alássan, elég erős ember Móricz Pál úr is, meg Tisza László, sőt a Tallián úr is a nemzeti theatrumból.
– Egye meg őket! Ezek csak nem törték be a Landauer kasszáját?
– Hát tudom én? Hanem most jut eszembe, ismerek egy olyan erős korcsmárost, aki a régi kétgarasost széttöri az ujjaival, mint a cserepet. Pospischillnek hívják.
– Miről tudja, hogy olyan erős?
– Ötünket hajigált ki a minap a korcsmájából. Pedig mi fel voltunk fegyverezve, ő puszta kézzel.
– Megfordulnak-e nála gyanús és rossz emberek?
– Hogyne.
– Honnan tudja?
– Hát hogyne tudnám. Hiszen mi rendőrök odajárunk.
– Már az lesz. Okvetlenül az lesz. Be kell fogni.
S így történt Pospischill befogatása.
A rendőrség hivatalos lapja hozta is akkoriban mint a legfontosabb argumentumot ellene, hogy mekkora erős ember.
*
(Tragikomikus jelenet a Frohnerben.) Thaisznak jelentik, hogy nem Pospischill a betörő.
Thaisz úr dühbe jön s elkeseredve vágódik hanyatt székében.
A szék nagyot reccsen és összetörik.
Thaisz bosszúsan hagyja el a szállodát.
A rendőrségtől azonban időközben küldött jön, Paupera úr, a híres nyomozó személyében. Azt jött jelenteni, hogy befogatta a Szemeráth testvéreket, mert ezek is nagyon erősek.
A főkapitányt nem találja már ott a Frohner-szállóban, hanem ott találja a széttört széket és Jeant, az új kellnert.
– Ki törte össze ezt a széket?
– Egy úr.
– Hogy törte össze?
– Beleült és rögtön összetört.
– Jézus Mária! Ez lehetett ám erős ember. Ki volt az az ember?
– Nem ösmerem.
– Miről beszélt?
– Valami betörésről.
– Hah! az volt! Bizonyosan az volt! Utána, darabontok! Fogjátok el! Hogy nézett ki, milyen ruha volt rajta?
– Potrohos ember, szürke kabátban, deres szakállal, a sétány felé ment…
– Utána!
Egy negyedóra múlva behozták a leírás után Thaiszt. Két rendőr kísérte.
– Hogy mert ön engem befogatni?
– Bocsánat, főkapitány úr, a rendszerem alapján!
– A rendszere?
– Igen, az én rendszerem az, hogy egy erős ember követte el… minélfogva sorra veszem az erőseket.
– Ön élhetetlen, kedves Paupera úr! Hát nem olvassa ön mindennap a lapokban, hogy én gyenge ember vagyok?
*
Hírlik, hogy Paupera úr nemsokára ki fogja kérni a háztól gróf Forgách Antalt és Paczolay Jánost: mert azok is nagyon erős emberek.
