»KÜLDÖTTEINK« A BÉCSI KONGRESSZUSON
»KÜLDÖTTEINK« A BÉCSI KONGRESSZUSON
A »Függetlenség« már a második lap, mely gúnnyal említi fel, hogy Ágai, Keszler József, Visi és Szemere Attila úr képviselik a magyar irodalmat Bécsben, akik közül pedig Ágait kivéve tulajdonképp egyik sem író.
E megjegyzés talán igaz, de nagyon udvariatlan, az epés gúny pedig egyenesen igaztalanság az említett urak ellen, akik nem is a magyar irodalmat mentek a kongresszusra képviselni, hanem egyrészt az úgynevezett írók és művészek társaságát, mely a Szikszay fölött székel, másrészt pedig lapjaikat, lévén mind a három igen tisztességes hírlapíró, mindenik más-más laptól.
Ágai urat nem is említjük, ő elment (ha ugyan elment) a saját mulatságából, amihez különben joga van, s ha résztvesz a kongresszuson, ahhoz bizony címe is van – mert a Kisfaludy-társaság tagja.
Kár, hogy az akadémia és a Kisfaludy-társaság nem küldött képviselőket; de ez az ő dolguk, s éppen nem zárja ki, hogy ezért az úgynevezett írók és művészek társasága se küldhessen.
Ahhoz ugyan szó férne, hogy azon társaság, mely a Szikszay fölött szokott pikettirozni, jogosult-e képviselőket küldeni komoly irodalmi dolgokban s akceptálhatók-e azok? Véleményem szerint nem. Nem jogosult arra sem, hogy az »írói kör« nevet viselje s annál kevésbé, hogy a magyar irodalmat reprezentálhassa. Mert egy olyan kör, mely tagjainak kvalifikációját csupán ahhoz köti, hogy képesek-e évenkint 25 frt-ot fizetni, lehet »szeszfinomító társaság« vagy a »szerbtövis kiirtására alakult klub«, de nem lehet írói kör.
Igen, de már évek óta tűri a sajtó e játékot, amit az irodalmi nimbusz és érdemek rovására itt űznek. Jól esik odanyomatni a lapokba, hogy ide is, oda is koszorút küldött az írói kör, nem bánja; sőt nemcsak hogy tűri, hanem reklamirozza, ha idehaza qua írói kör képviselteti magát »a minden lében kanál három szoba a Szikszay fölött«. Sohasem emelkedett ez ellen egy hang is, mert jól esik a két fő-fő irodalmi társaságnak, az akadémiának és a Kisfaludynak, hogy két s három lépcső van azon magaslatig, amin ők állnak, és ennek következtében kár lenne azt az egyik lépcsőt elbontani.
Itthon úgysem árt, gondoljuk, a publikum úgyis tudja, kik az igazi írók, hadd játsszanak és mulassanak hát azok is az írói tógákban, akiknek sohasem volt még helikoni por a sarujukon.
Ám ez az indolencia szükségképpen ezt eredményezte. Most aztán tessék szépen hallgatni és bosszankodni; mert ha jók a koszorúk, amiket az írói kör a ravatalokra helyez, ha jó, ha tűrt az a cím egyébkor, amikor áldoznak, most sem lehet azt tőlük megvonni, amikor ők reprezentálnak!
Tetszett volna szólni mindjárt és mindig, valahányszor az írói kör szerepelt.
Ez az igazság, s még kevésbé jogosult a gúny azok ellen, akik a kiküldetést elvállalták.
Ezek igazán ártatlanok ebben a dologban. Nekik sokkal kényelmesebb képviselni, mint nem képviselni. Az egyes bizottságokba beosztva közelebb állnak az eseményekhez, mint ha csupán reporterek volnának.
Ettől azonban eltekintve is éppen csak a személyes támadás indokolatlan ebben a kérdésben, pedig éppen csak a személyek támadtatnak meg a »Függetlenség«-ben.
Keszler és Szemere talán az egyedüliek az írói kör tagjai közül, akik a francia nyelvet úgy bírják, hogy ott beszélhessenek.
Örülnünk kell, hogy volt valaki, aki irodalmunk kitüntetését, mely Jókai megválasztása által érte, megköszönte, s hogy vannak ott, akiktől esetleg információt lehessen kapni irodalmi viszonyainkra nézve.
Elég nagy hiba volt, hogy íróink nem mentek el még ilyen közelre sem, elszalasztották páratlan keleti-vérűséggel ezt az alkalmat is, megösmerkedni a világ nagy szellemeivel s ezekkel összeköttetésbe lépni: mert ha a világ összes írói ösmernék az irodalmunkat, az összes emberiség ösmerné.
De ha már el van követve a hiba, miért gáncsolni azon nehány hírlapírót, akik mégis elmentek?
Még ha az ország vagy valamely irodalmi alap költségén mentek volna, lenne talán értelme.
De elmentek a saját maguk, vagy a lapjaik költségén és nem hoztak ott az irodalomra semmi szégyent s nem is adták ott ki magukat magyar halhatatlanoknak, hanem becsülettel hallgattak, mint ahogy hallgatott volna, ha odamegy, akár Vajda vagy Arany János is.
