MOLNÁR ALADÁR
MOLNÁR ALADÁR
Oly férfiú halálhírét vesszük Gleichenbergből, kit nem hordozott tenyerén az országos népszerűség nagy mértékben, mert élete, munkás tevékenysége nem volt számítva színpadi külső hatásokra, de akiben tízszer többet vesztettünk, mint a napok hőseinek némelyikével vesztenénk.
A név után, mely a gleichenbergi magyar koporsón áll, nem hangzottak frenetikus tapsok, sem dörgedelmes éljenek. Az áldásos munka embere volt az elhunyt, azon kevesek egyike, kik ledér közéletünkben a súlyt, a komolyságot képviselik.
Molnár Aladár a Széchényiek, Wesselényiek anyagából volt gyúrva; azon minta után kicsiben. Nem hiúság vezette, hogy emelkedjék nagy szerepléssel, hanem az ösztön, hogy emeljen, hogy tegyen, hogy mindazt, amit az ő esze kigondol és a lelke megszeret, megszeresse más is s érvényesítse másoknál is.
Férfikorának delén sem volt még, s mégis egy gazdag múlt van mögötte.
Nevét már Eötvös báró minisztersége alatt tisztelettel emlegették szűkebb körökben. A fiatal osztálytanácsosnak nagy részt tulajdonítottak a magyar népoktatási törvény megalkotásában, mely kétségkívül egyik legérdekesebb reformműve a 67-iki érának.
S valóban Molnáré az érdem nagy része, ő szövegezte, ő állította össze a nagyfontosságú javaslatot, sok eszmével járult ahhoz, annak gyakorlati végrehajtásában is nagy tevékenységet fejtve ki, hivatalos idején kívül is hivatalának élve.
Már Eötvös halála után mindjárt figyelmeztették őt is, hogy az ülő hivatal árt egészségének. Talán ezen okhoz hozzájárult még más is, s kilépett állásából – de az e téreni tevékenysége emiatt nem hogy apadt volna, inkább még fokozódott.
1872-ben a nagyvázsonyi kerület megválasztotta képviselőnek, s azóta három országgyűlésen át egyik legtiszteltebb, nagy reményekre jogosító tagja volt a törvényhozásnak s főleg a tanügyi dolgokban legnagyobb kapacitása. Mint politikus Deákhoz csatlakozott, míg a fúzió óta a szabadelvű párt híve volt, bár akut politikai kérdésekben mindennemű szerepviteltől tartózkodott s szerényen vonta ki magát ott is, ahol a párt kitüntetés gyanánt tisztelte meg valamely feladattal. A jegyzői tollat is sokáig vitte, s mindig közakarattal lett megválasztva.
De ha kivonta magát a szorosan vett politikából, egyszer sem mulasztá el fölemelni szavát ott, hol kedvenc törekvését, a tanügy javítását elérhetni remélte. A közoktatási dolgok tárgyalásánál úgy ment el mindig a parlamentbe, akár a fiatal asszony a házhoz – mint tréfásan mondták neki –; tele volt esze minden fiókja hasznos dolgokkal, amik nem vásárra valók, mert nem mindig népszerűek és kelendők, de megbecsülhetlenek, mert kiegészítő részei a jó háztartásnak.
Egyébiránt mindig a józan haladási eszmék vezették, higgadtság, mérséklet voltak jellemző tulajdonai. S erős hazafiúság idomítá át tanulmányait. E tekintetben felülmúlta Eötvöst, ki nagyobb reformer volt, de nem magyar reformer.
Az irodalomban már régebben működött Molnár és oly fényes sikerrel, hogy nehány év előtt a Magyar Tudományos Akadémia őt bízta meg a múlt századbeli közoktatás történetének megírásával. Egy egész csomó szakműve jó ajánlólevél volt e kitüntetéshez, melyre méltónak bizonyítá a mű első, nemrég megjelent kötete.
Nagy kár, hogy a többi a tollban maradt örökre. Ott hever a halott hagyatékában tömérdek adathalmaz is, melyet nagy fáradsággal gyűjtött össze a levéltárakban, de vajon akad-e kéz, mely ezek között oly biztosan eligazodjék, mint az övé?
De ha akadna is, ki fogja őt pótolni egyebütt? Mert ott volt mindenütt, ahol használhatott. S ahol ő volt, ott alig maradt meg másvalaki.
Már kora tavaszkor rosszul lett. Rokonszenves arcán ott ült a halál vizitkártyája: a sárga viasz-szín.
Le nem törülte azt onnan semmi gyógyír, semmi küzdelem. Mintha érezte volna, hogy sietnie kell, lázas mohósággal írta nagy művét, de mégsem végezhette be, mert emiatt a halál is sietett.
A választások alatt már nem léphetett fel, illetőleg nem mehetett el programbeszédet tartani, s Nagyvázsony nem választotta meg, pedig bizony megtehette volna programbeszéd nélkül is, mert az ő programja, azon a téren, ahol működött, mindnyájunk közös öröksége.
A stájer fürdőbe, Gleichenbergbe ment. De gyógyulást nem találhatott, mert szomorú állapota csak legfeljebb hosszabbítható volt még, de nem elodázható.
Ma reggel félötkor következett be halála, mely véget vetett hosszas szenvedéseinek, s mely fájdalmas gyászba borította az ország intelligens köreit, melyek fölfogják, mit vesztettünk e munkással, ki a munkások dísze volt.
Az édes hazai földre csak holtteste kerül vissza, mert Balatonfüredre fogják hozni kívánsága szerint.
Ott fog pihenni a szeretetház közelében, melynek megalapításán annyit fáradozott.
A szeretetnek emelt házat, a szeretet fog virrasztani az ő sírján is, mert az a föld is az ő háza lett, ahol a leghumánusabb szív porladozik.
