PUSZTAI ÉLET – A lókultusz –
PUSZTAI ÉLET
– A lókultusz –
– A lókultusz –
(Képpel)
Mikor Tissot Viktor itt járt, bemutattak neki az Alföldön egy fiatalembert.
– Tóth Pál! – mondák –, aki arról nevezetes ebben a városban, hogy egyszer leesett a lórul.
Tissot-nak nagyon tetszett ez a mondás s feljegyezte jellemző vonásnak, hogy a magyarok közt olyan rendkívüli dolog leesni a lórul, miszerint elhíresül az ember általa.
Persze a par excellence lovas nemzetnél így megy ez, a lovakat a poézis veszi itt körül, száz meg száz népdal dicsőíti a »Madár«-t és a »Fácány«-t.
Mikor az 1824-iki nagy ínség volt, a szomorgó népköltészet nem az emberek, de a lovak sorsát siratta. Mélabúsan fájón:
Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyoncsaplak.
Édes lovam, agyoncsaplak.
De visszafelel a ló igazi ragaszkodással:
Ne csapj agyon, édes gazdám,
Kitelelek a zsúpszalmán.
Kitelelek a zsúpszalmán.
És ezt a nótát énekelte akkor az egész ország! Könnyezett, búsult rajta, cigánnyal húzatta.
Az 1860-iki nagy alföldi szárazság sanyarúsága mérveit is egy lóadoma jellemzi:
A gazda, mikor már nem bírta eltartani a lovát, nehogy elsoványodjék nála, csupa merő szeretetből kivitte két pej lovát a határ közepire s egy karóhoz kötötte, a lábára pedig madzaggal odabiggyesztette a pakszust is: hadd vigye el becsülettel valaki, akinek szénája van.
Másnap akaratlanul is arra a helyre vitte a kíváncsisága, no, meg a szíve… s meglepetésére nemcsak hogy ott találta a két lovát: hanem egy másik szegény ember még két másik lovat kötött hozzá.
Mindenütt mindenben nyilatkozik a lókultusz.
A gyermek, alighogy fölcseperedik, csikót kap az apjától. Megmutatják neki.
– Ezen mégy el a német ellen, fiam!
És amint a csikó növekszik a gyermek szeme előtt, amelyiken a német ellen megy, úgy nő a gyűlölete is a német ellen.
A huszár és a lova, hogy »két test, egy személy« régi dolog.
A paraszt, a dzsentri és a mágnás ebben az egy pontban találkoznak. Mind imádja a lovat.
Hét esztendeig beszélik hetedhét vármegyében, ha valakinek szép »cúg«-ja volt, mikor házasodott; még az unokákra is fényt vet ez a tulajdonjoga az ősnek.
Aztán minden meg van aranyozva, ami a ló körül szükséges, nemhogy maga a ló nem lenne.
Ha a párizsi anya csecsebecsézi a gyermekét, ráhalmoz mindent, ami csak tőle telik; bezzeg a magyar ember még a csillagokat is leszedné, hogy a »Madár« vagy a »Fácány« kantárjára biggyessze. A csótárok, bojtok, sallangok, karikák mind a lovak számára kigondolt piperecikkek, melyeknek nagy a kelete…
Képünk a pusztai lóvilágba vezet be. Ott látjuk a tanyát, a csikóst egy másik részleten, amint lovaival elbánik, elénk tárul a pusztai katasztrófa is, amint megfeneklik a szekér, ott legel a végtelen puszta közepén a ménes, melyről azt írta a külföldi utazó, hogy vadlovak, amelyekből a magyar fuvaros ott, ahol esetleg lovat akar váltani, összefog magának ab invisis négyet, a fáradtakat pedig a világnak ereszti.
Ez a vélemény el is terjedt, mert gyakran látunk külföldi képes lapokban (nemrégiben egy jóhírű angol lapban) ménesképeket ezen aláírással: »A vadlovak Magyarországon.«
Ezt a tapasztalatot pedig nyilván úgy szerezhette a külföldi tudós-utazó, hogy fuvarost fogadván, mikor már négy óra hosszat utaztak a homokbuckák között, Nagy János uram, a fuvaros (tegyük fel, hogy így hítták őkigyelmét) tudván a falubeli ménes delelő helyét, ottan megállapodék s a másik négy lovat kötötte ki a ménesből.
Ez pedig igen sajátszerű látvány lehetett a tudományos férfiúra.
Ideje megörökíteni e képeket, mert fájdalom, idestova elvész már a puszta költészete is.
A csikós faj elenyészik, a betyár is gyalog fog lopni, mint a városi csirkefogó rongyos ruhában, és nem lesz róla hetyke dal, hogy: »Láttál-e már egy lovon hét patkót? Négy a fakóm lábán, s kettő a rámás csizmámon… s a hetedik patkó? én is Patkó vagyok.«
A szerelmes legény sem fogja énekelni, midőn kedveséhez siet:
»Röpülj fakó… szikrázik a patkó…« sat. Gyalog fog kuncsorogni az is a szeretője ablaka előtt.
De hát a lovak hová lesznek?
Mindenben fogyunk. A lovakból gebék lesznek.
