A LEGSZEBB ASSZONY
A LEGSZEBB ASSZONY
A legszebb asszonyhoz indultam el a szerkesztőségből. A legeslegszebb asszonyhoz Budapesten. Persze annyi mintha kimondtam volna, hogy Splényi bárónőhöz.
Az Úri utcán eszembe jutott a külső dekorum kérdése, s sietve fordultam be egy fodrászterembe.
Két ásítozó fodrászlegény nézett rám megüvegesedett szemekkel.
– Barátom! – mondom az egyiknek – látja ön ezt a fejet (már t. i. az én fejemet).
Kissé nagyobb figyelemmel megtekintette fejemet, s bizonyos fitymáló mosoly játszott ajka körül a gazembernek.
– Nézze – szóltam nyájasan –, mit lehetne ebből csinálni?
Még jobban körülnézte a fejemet, de semmi biztatót sem vettem ki az arcából, egészen gépiesen morogta:
– Majd meglássuk. Kegyeskedjék, méltóztasson kérem helyet foglalni.
Leültem s hagytam magamat kínoztatni azzal a rettenetes eszközzel, mellyel mi újságírók is nagy hatást szoktunk elérni néha. (Ne találgassák borotvának, inkább elárulom, hogy: olló.)
Megnyírt, megborotvált, nem hagyott rajtam egy makulányit sem a régi fizionomiámból. Mikor a tükörbe pillantottam, nem ösmertem magamra, csak annyit sejtettem magamról, hogy valami régi, nagyon régi ismerősöm vagyok, csak már ki tudnám találni: honnan?…
Hanem éppen, amint a tükörbe pillantok, hát a tükörrel rézsunt áll egy másik tükör s ez a tükör megint rézsunt egy harmadik tükörrel a mellékteremben, mely hölgyek számára van berendezve, s abból a harmadik tükörből ott pajzánkodik, ott ragyog a Blaháné kedves arca.
– Hát nagysád itt van?
– Itt én, galambom. Mi forgószél hozta ide?
– Borotválkoztam éppen a báróné kedvéért. Oda akartam menni.
– Azért ugyan kár magát költségbe verni… Nem akarok én már férjhez menni – egyhamar.
– De hát mit csinál itt?
– Hát parókát választok, lelkem, erre a nagy fejemre. »A vereshajú«-hoz kell, aztán Szegedre is leviszek egyet.
– Jó, hogy ehhez a ponthoz értünk. Igazán lemegy Szegedre?
– Persze, persze.
– Nono, attól tartok, megint csalódnak a szegediek? Kiírhatom?
– Ki, ki bátran! Hiszen már meg is ígértem a műkedvelőknek. Azaz, hogy mégse írja ki, most jut eszembe, hogy a testvérhúgomat várom akkorra, azaz mégis írja ki, mert már háromszor ültettem föl a szegény szegedieket… Már talán haragusznak is… Richtig! Jó ötlet volna, ha kifütyülnének csupa merő apprehenzióból, ha lemegyek… mert, ne írja ki mégse, kérem, nem tudja az ember, mi jöhet közbe. Igazi pesti előadás lenne… Tamássy is ideérkezett, no talán bizonyosan lemegyek mégis arra a kedves Szegedre. Hát csak írja ki, kérem, bátran.
– Majd a Hatvani utca végén mondja meg. Az lesz az igazi.
– Odáig akar kísérni? No, nem bánom hát. Legalább elmondja útközben, miféle publikum az a szegedi? Maga úgyis tudja. Ott kódorgott köztük. Még most is rajta érezni a paprikaszagot.
Összehúzta finnyásan pisze orrocskáját, mely úgy nézett ki azon a tündér arcon, mint egy kis rózsaszínű kagyló.
– Az bizony nagyon lelkes publikum, amelyik úgyszólván rátermett a népszínműre. Egy kicsit el vannak kényeztetve, de hiszen a bárónő éppen azt szeretheti: az elkényeztetett ember tudja legjobban megbecsülni a jót.
– Sok szépet hallottam én is róluk. Halmay, Ujházi, Vizvári ki nem fogynak a dicséretükből… Hát ugye nem olyanok, mint a kolozsváriak?
– A kolozsváriak? Azok barbárok, nagysám. Azok mindig a magok ismerőseit tartják a legnagyobb művészeknek – ha Pityi Anna a primadonnájuk, akkor az a legnagyobb művésznő. Éppen olyanok, mint a paksiak, kik azt mondják, hogy »Londonban sincs olyan harangláb, mint az övék«.
– Aztán az vigasztal, lássa, ezen a Szegeden, hogy ott nincsenek firtlik.
– No, ott ugyan magja sincs.
– Mert ahol ilyenek vannak, ott mindig véletlen a siker. Ott a művészetet mindig megbuktatják a »stiklik«.
– Nem értem, miért haragszik a szegény fertálymágnásokra?…
– Nem haragszom én, galambom, csak lenézem őket.
– Persze, mert igazi mágnásnő?
– Ugyan hagyja el kérem… Mi komédiások komédiások maradunk a hétágú korona alatt is. Apropos! Vannak-e Szegeden szép lányok?
– Vannak bizony! Hanem annak ne örüljön, mert ha nekik volnék, kifütyülném nagysádat…
– Ugyan már mért?
– Azért, mert egy percenttel mindenik esik a szépségében.
– Énmiattam? Szegények!…
– Ne sajnálja őket… A gazdag veszthet… Marad még nekik elég.
– Hát a királyi biztos jár-e színházba?
– Jár éspedig mindjárt ott ül a színpadnál. Sőt még azt is elárulhatom, hogy jó lesz tőle óvakodni.
– Olyan hamis még?
– Nem; de olyan nagy kritikus. Igazi portentum s csalhatatlan az ítélete a színügyekben.
– Honnan tudja?
– Hát egyszer járt ott egy szép színésznő, akit maga is ösmert, akinek valaha érdekes viszonya volt egy gróffal.
– Jaj, de csacska maga! Annyi mintha kimondta volna. No, folytassa.
– Hát mikor mi a legjobban magasztaltuk az újságban, Tisza azt a találó megjegyzést tette rá: »Addig tart a művészete, míg a ruhái el nem kopnak, amiket a gróf vett neki.«
– No, és?
– Elkoptak a grófi ruhák… s az idén már nem magasztalták a szegedi újságok.
