A SZERELEM KÖLTŐJE (TÓTH KÁLMÁN)
A SZERELEM KÖLTŐJE
(TÓTH KÁLMÁN)
(TÓTH KÁLMÁN)
Budapest, péntek délután
Komor, borongós téli nap. Ma temetik Tóth Kálmánt. Nem is temetés ez már, hanem mint ő maga éneklé – csak átköltözés.
Meg volt már ő régen halva.
»Milyen agyvelő bomla össze itt!«… Milyen szív lett érzéketlen, hideg.
Tóth Kálmán Arany és Jókai után kétségkívül a legnépszerűbb költője a nemzetnek; halála országszerte nagyobb levertséget fog szülni, mint itt az irodalmi körökben, hol már hosszú idő óta el vannak arra készülve. Megszokták már azt a gondolatot, mikor még élt, hogy Tóth Kálmán nincs többé, de bizony tapasztalni fogják most, mikor már nem él is, hogy ő még mindig megvan.
Művei nem századokra kiható remekek, a kornak, a napoknak írattak, de azért mégis halhatatlanok maradnak. Az igaz érzés, mely általlengi költeményeit, s a nemes humor, melytől prózája csillog, megmentik azokat az enyészettől.
Mézes szavú dalnok, kinek koporsóját most viszi döcögve a halottas szekér, ki már nem fogod megpillantani többé a fakadó tavaszt, és nem fogod meghallani a pacsirta-dalt, tudsz-e te még arról valamit, hogy itt hagytad a gondolataidat?
Míg a leányka szeretni tud, míg az ifjú szíve eszményképek után vágy, azok mind tehozzád mennek, – kölcsönvenni szavakat, édes bánatot és fájó vigasztalást. És te örökké hitelezni fogsz nekik abból a nagy vagyonból, ami utánad maradt.
Sírodat zöld gyöp veri föl, vagy bedűl, mert ki tudja, miféle nemzet lova patkói tapossák itt a földet valamikor, de a szívek megmaradnak érző szíveknek, s költői búbánatod visszhangozni fog örökkön örökké.
Kérdeni fogják mélán, kétségbeesve, a te szavaddal:
Minek is van a szív s a szívben szerelem?
S emésztő töprengések után felelni fognak a te szavaddal:
A szerelem mindent pótol s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
Nem pótolja semmi.
…Pihenj hát édesdeden sírodban. Lágyan boruljon reád a rög, virágok sejtsék, fű érezze, hogy a szerelem költője álmodik odalenn.
Schirasz rózsaberkei volnának őhozzá méltó temetkezési hely… De nem, nem… hisz ott van ő helyén, annak a keblén, »aki mindnyájunknak édesanyja«.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A »szegény elhagyott özvegy«, kinek tövisekkel van kirakva koronája, ővele is özvegyebb lett.
Az ötvenes évek íróinak a legtehetségesebbje szállott vele sírba.
Nagy sikereket produkált s a közszeretetet nagy mértékben bírta. Boldog ember lehetett volna, ha tud az lenni, de a költő szíve úgy van teremtve, hogy csak boldogtalan lehessen.
Az a szép koszorú, mely ma csüggött alá a sok között koporsójáról, s melynek szalagján ez volt odaírva:
»Kálmánnak – Majthényi Flóra«,
ez a szép koszorú a pont azon szomorú regény után, mely egész életén végighúzódott.
Tóth Kálmán szíve szeretetre volt alkotva, családja tagjait imádta, barátaiért mindent föláldozott, igazi költői szív volt, minden benyomás iránt fogékony.
*
Társaságban víg, a társadalmi életben a szó szoros értelmében gentleman.
Mint politikus szülővárosának, Bajának volt képviselője három ízben, s mint ilyen, míg az »öregúr« élt, Deák-párti.
Egy ízben, midőn Ghyczy Kálmánék nagyon nyugtalankodtak, a baloldalra csábítá féltréfásan Tisza Kálmán.
– Nem való vagy te mameluknak, Kálmán. Gyere át a baloldalra.
– Hiába beszélsz nekem, barátom – mondja Tóth Kálmán búskomoran –, mert én nagyot hallok a balfülemre.
Talpraesett ötletei különben is úgyszólván korszakot képeznek. A hatvanas években a »Bolond Miská«-ban azokkal kacagtatta meg s illetőleg ébresztgette az országot. Ez a homéri kacaj volt akkor a leghatalmasabb fegyver.
A mai nap virágzó élclap-irodalmát ő teremtette, mert a »Borsszem Jankó«, mellyel sok polémiája volt eleinte, sokkal későbben keletkezett, s a »Bolond Miska« nagy sikerei szülték.
A »Borsszem Jankó«, melyről akkoriban azt tartották, hogy a kormány által szubvencionálva van, »Árva Miská«-nak titulálta következetesen a Tóth Kálmán lapját.
Egyszer Tóth Kálmán megállítja az antagonista szerkesztőt, s így szól kedélyesen:
– De miért nevezi ön az én lapomat »Árva Miská«-nak, mikor az ön lapjának vannak gyámjai.
A szerkesztő esküdözött, nem húz szubvenciót, s követelte, hogy vonja vissza e sokak által hallott élcet.
– No, jól van no – mondá Tóth Kálmán –, beismerem, hogy gyámoltalan.
A fiatalabb generációhoz tartozván, csak igen ritkán, s igen fölületes érintkezésem volt a rokonszenves külsejű költővel. Róla közvetlen tapasztalat után alig írhatok valamit.
Mindössze négyszer-ötször vacsoráltam vele az utóbbi években, mikor már szikrázó szelleme bágyadt volt, de azért a humor sohasem hagyta el végképpen. Ez a hatalmas jó barát nem pártol el olyan könnyen, mint a másforma jó barátok.
Fülbaja miatt, mely mind jobban nehezíté hallását, nemigen vehetett élénk részt a társaságban, mert nem hallotta, amit beszélnek, de ha ő szólott valamit, az mindig érdekes volt. Fölségesen tudta pointirozni a legcsekélyebb dolgokat is.
Legutoljára a Szikszayban láttam, ahol nekem azt tanácsolta a gyomorfájás ellen, hogy egy szervétába meleg lepényt takarva, tegyek rá.
– Ez a legpraktikusabb medicina – mondá –, éjszakán át kihűl, s akkor beveszi az ember az orvosságot még egyszer – fölöstökömnek.
Ugyanakkor nagyon panaszkodott, hogy kiadójának igen olcsón kellett átengednie az utolsó verskötetét.
– Rossz mesterség ez! – szólt keserűen.
Majd hozzátette, de minden komolyabb jelentőség nélkül, csak azon a hangon, amint már azt az ember szokta, ha bosszankodik:
– Nem írok több verset ez életben.
Az asztalnál köztünk ott ült egy bajai kapacitás is, ki ezekre a szavakra élénk örömmel kiáltott föl:
– Kezet rá, Kálmán pajtás. Szívemből beszéltél. Megvallom neked őszintén, hogy már magam is meg akartam mondani, de restelltem. Mert hát bizony már idestova vén ember vagy, ideje megkomolyodnod, márpedig a poetizálás még megy, de csak bizonyos korban.
A költő ajkán keserű mosoly jelent meg e szavakra. Volt abban a mosolyban gúny is, de keserűség is tengernyi.
