GR. ANDRÁSSY GYULA PONGYOLÁBAN
GR. ANDRÁSSY GYULA PONGYOLÁBAN
A »szép Gyula« kezdi magát egészen jól érezni »semminek«. A »nagy« kancellár még csak nem is népképviselő, ha gróf nem lenne és nem volnának uradalmai, abszolute semminemű foglalkozást nem írhatott volna be a népszámlálási ívbe.
Pihen a babérjain, ha ugyan babérok.
Egy pihenő nagy ember pedig még mindég több nálunk, mint egy dolgozó kis ember. Andrássy Gyulának derogál kisebb kaliberű föladatokat végezni, mint aminőket már végzett, mert megvan benne a kicsinyes emberek hiúsága, hogy a világ mit fog mondani, hogy íme, ez egykori kancellár, ki az összbirodalom sorsát intézte, ma már csak egyszerű magyar államférfi, ki Tisza mögött baktat vagy éppen mellette, holott egykor sat.
Egyszóval az a logika vezeti, amely szerint, ha valakinek olyan nagy a tehetsége, hogy kancellárrá lehet vele, az aztán azt a tehetségét ne használja, ha esetleg nem lehet kancellár.
Ha nem tárcacikket írnék, kifejteném, hogy Andrássy Gyula hálátlan a magyar nemzet iránt, mely őt rajongásig szerette, s melynek szeretetéből fakadt nagyságának gyökere. S ha valamikor a történelem el fogja ítélni azokat a dolgokat, amik most történnek Magyarországon, bizony méltó joggal ítélheti azon »heverő államférfit« is, kinek hatalmában állott a közvéleményt idomítani s változtatni a dolgokon, de ő visszavonult, mert túlságos kicsiny dolognak találta a haza közügyeit, s ezekkel talán sorsát is.
Andrássy éppen olyan, mint Bukovay Absentius a »Borsszem Jankó«-ban, aki mikor a hónap elseje van és az »Angol királynő«-ben ebédel, kiül az ablakba, hogy minden ember lássa, míg ellenben, ha a »Két kék kecske bakoknál« van a sors különös szeszélyeskedései folytán a menü, olyan pozíciót foglal ott el, hogy senki meg ne lássa.
Igen, a »szép Gyula« semmit sem csinál s szinte kerüli, hogy neve valahogy a nyomdafestékkel jöjjön érintkezésbe. Ha nem lehet olyan, mint Gorcsakoff, akkor nem akar lenni csupán olyan, mint aminő Szepi báró, Rudi gróf, vagy pedig olyan, mint a charmant Pepi gyerek…
S ha már ilyen, úgy tesz éppen, mint a »fiúk«, eljár a maszken-bálokba. Azaz, hogy a maszken-bálokba jár, ahol az olyan hölgyek vannak többségben, kik nem akarnak egészen férjhez menni.
A híres gróf haja kissé őszülni kezd, de ez még csak jól áll neki. Mikor egy vagy két női maszkkal, kik közbe-fogják, végiglépkedik ruganyosan a termet, senki sem gondolná hátulról, hogy az a fiatal ember okkupálta Boszniát. Itt is okkupál az még. Csakhogy nagyobb megfontolás után és sokkal olcsóbban.
A tegnapelőtti bálban egy tréfás szélsőbaloldali hírlapíró és képviselő ráuszította az egyik maszkot, hogy ijesszen rá Andrássyra s betanította a mondandókra.
A szép maszk (mert éjfél után meggyőződtünk, hogy szép) utánairamodott a grófnak s pici kezecskéivel megérintette hátulról.
– Tudod-e, micsoda veszély fenyeget?
– Te magad – mondja a szellemes gróf, mert az egész diskurzus fülem hallatára folyt le.
– Oh, nem! Egészen más veszedelem az. Kompromittálva leszel.
– Hiszen már nem lehetek több, mint ami most vagyok: »hazaáruló«.
– Egy leveled lesz közölve a Kossuth »emlékiratai«-nak III-ik kötetében, amelyben lángoló gyűlölettel szólasz a dinasztiáról, s a lázadási jelszó és idő kitűzését kéred.
– Negyvennyolcban?
– Nem. Később, midőn már nem lett volna szabad konspirálnod.
– Te mindent tudsz. De mégse beszéljünk most a politikáról, hanem inkább a szerelemről.
Eltűntek előlem a tömegben és valószínűleg beszéltek a szerelemről.
Hogy a kettő közül melyik volt a nagyobb diplomata, nem tudom.
Andrássynak, mondanom sem kell, ahol megjelenik, egész udvara van mindég az arisztokrácia és a közélet legkiválóbb nevezetességei közül, kik minden szavát megbámulják és minden élcét megnevetik, úgyhogy őneki abszolute lehetetlenné van téve, hogy valaha valami ostobaságot mondjon és azt esetleg helyre is igazíthassa, mert ő mindig olyat mond, ami gyújt, ami bámulatot kelt, ami másnak soha eszébe nem jutott volna.
A báli estén ezen kis epizód után még csak egy pillanatra láttam, midőn kimenet a lépcsőn egy csinos nőcseléd arcát csipkedte meg:
– Gyula, Gyula! – inti hódolattal egy öreg mágnás.
A gróf szokott akadozó modorában mondá féltréfásan.
– Sokszor többet ér egy szőke szobaleány, mint egy barna királyné.
