A TÉKOZLÁS
A TÉKOZLÁS
Tíz esztendő óta jöttünk csak rá még, hogy sokkal többet költünk, mint amennyi pénzünk van. Nem is könnyű dolog volt észrevenni a tejjel-mézzel patakzó ország szülötteinek, kik hozzá voltak szokva, hogy minden rendelkezésükre áll e földi világon, haláluk után pedig égbe viszik őket az angyalok. Külön istenük volt (a magyarok istene), hát mért ne költhetnénk bátran, majd visel az gondot ránk!
Nem is volt soha semmi bajunk. Ha valaki elköltötte a pénzét és mindenét, nem valami nagy baj volt, maradt a többinek még. Vagy örökölt az ember, vagy beleházasodott valami jómódú familiába.
Mikor egy magyar államférfiú kimondta, nagy pátosszal, hogy az ég boltjára kellene fölírni, lángoló betűkkel: »takarékosság«, hadd olvassa mindennap minden ember, megmosolyogtuk. A frázisok korában éltünk és a frázisok nemzete vagyunk. Hát azt gondoltuk, hogy ez is csak egy nagy frázis s ha utána kiáltjuk a szokásos »éljen«-t, egészen eleget tettünk honfiúi kötelességünknek.
Hanem hát egy idő óta kezd nagyon hátba ütögetni ez a mondat, hogy »a takarékosságot az égboltra kellene fölírni«, és hogy azt akkor jobb lett volna nem fölírni… (mert fájdalom, sokan nem tudnak olvasni azok közül, akik költeni jól tudnak), hanem figyelmesebben meghallgatni.
Összes mizériáink abból származnak, hogy a jövedelmünknél többet költünk. Már az is baj lenne, ha annyit költenénk, mint amennyi a jövedelmünk, (az angol ember lelkiismereti furdalásokat érez, ha évenkint nem tehet valamit félre), dehát mikor még többet költünk!
Szóljuk a kormányt, a mostoha időket, panaszkodunk kis jövedelmeink miatt, de azért adjuk az urat. Tudósaink könyveket írnak, államférfiaink beszédeket tartanak annak kiderítése céljából, hogy miért szegényedik a magyar középosztály? S amint a könyveket írják és a beszédeket deklamálják, ők maguk is egyre szegényednek, mert nem takarékoskodnak.
Egyik ezt az okot süti ki, másik is fölhoz argumentumokat, és azt mind igen érdekes lehet elolvasni, de azért mind nem igaz az, összes ziláltságunk oka az, hogy nem vagyunk takarékosak. Vagy ez van benne ezekben a könyvekben és beszédekben, s akkor elég lett volna egyetlen szó, vagy nincs ez benne, és akkor egészen fölösleges okoskodások.
De hát fatalisták voltunk örökké, nem tudtuk elhinni s még ma sem tudjuk, hogy minden ember a saját szerencséjének a kovácsa, azt tartjuk, hogy akit az Isten egy garasra teremtett, csinálhat az amit akar, sohasem lehet két garasa, ha pedig a jó szerencse kegyeli, még a lyukas hídon is pénzt találhat.
Ázsiai természetünk jellemző vonása ez, s míg ki nem veri belőlünk a nyomor, a végszükség, addig a fejetetejére állhat a kormány és a törvényhozás egyaránt. A tékozlás ellen nincs arkánum.
Lehetetlen, hogy itt eszembe ne jusson a török dal:
»Jó dolga van annak, kinek semmije sincs,
Nyugodtan fekszik, nyugodtan kel,
Nincs rá semmi gondja, mit hova dugott el.«
Nyugodtan fekszik, nyugodtan kel,
Nincs rá semmi gondja, mit hova dugott el.«
Akárcsak allúzió lenne ez a nóta. A fölfogás édes magunkra vall.
De az ilyesmi jó volt régente, a XIX-ik század keretébe már be nem illik. Ma már ki lehet mondani, hogy elpusztul az a nemzet, amelyik nem takarékos.
De ezt a nemzeti takarékosságot nem úgy értjük, hogy egyedül csak Szapáry miniszter legyen takarékos s krajcáros szivart szíjon, mint hajdan Duschek, hanem legyen takarékos minden egyes állampolgár, mert ezen nyugszik a családok jólléte, s a családokon nyugszik az állam.
Ha csak egy kis statisztikai bepillantást teszünk ide velem, meggyőződünk róla, hogy sehol sincsenek olyan laza, szomorú viszonyban a családok, mint Magyarországon.
A családi életet itt senki sem veszi komolyan. Az emberek élnek mátul holnapig, s az a ledér fölfogás jut érvényre, hogy »aki utánam jön, csukja be az ajtót«.
Itt az humoros, jóízű mondás, ha valaki fölemlíti, hogy őneki ugyan nem fog kelleni testamentumot csinálni, mert csak az adósságot örökli a családja. Más államokban megvetik az oly embert, aki úgy áll; itt joviális, becsületes embernek tartják.
Sajátszerű fölfogás ez, mely a pénzszerzést és vagyongyűjtést ellenszenvesnek tünteti ki s mintegy hízeleg a tékozlásnak, mert aki többet költ, mint amennyit keres, az nálunk nem »haszontalan fogyasztó« (pedig ez volna igazi neve), hanem gavallér.
Angliában, ahol pedig gazdagabbak az emberek, majdnem a fele (42 percent) biztosítja családja javára az életét, nálunk alig 4–5 percent s ezek is többnyire nem magyar születésűek, mert ezek sohasem akarnak megkomolyodni, még mindig bennök van a nomád vér, a jövővel nem törődnek s a polgárosult intézményekből a magok hasznát kihúzni nem bírnak elég fogékonysággal. Nemhiába hangsúlyozta egy híres közgazdász, hogy az életbiztosítás a nemzetgazdaság egyik főtényezője, mert valóban a legnagyobb jólétnek örvendő Angol- és Franciaországban van ez leginkább elterjedve.
A luxus, a rangvágy és a könnyelműség e betegségnek, amelyet festek, a legfőbb szimptómái. E három dolog körül forog mindaz, amit majd ezen név alatt panaszlunk, hogy az »átkos közösügy«, majd hogy »nehéz időket élünk«.
Nálunk a kétszáz holdas ember úgy él, mint a négyszáz holdas, a négyszáz holdas pedig mint a mágnás, mindenik többet mutat, mint amennyi, de azért szomorú is az ilyen táncnak a muzsikája: a dob, mely az udvaron előbb-utóbb megperdül.
Ez alul nem ment senkisem, mert ez már megrögzött nemzeti betegség.
Egyszer Deák Ferenccel történt. A tollkését Zalaegerszegen feledte, a vendéglős asztalán, ahol ebédelt.
Amint észrevette a hiányt, rögtön sürgönyzött egyik ismerősének, hogy menjen el a vendéglőbe, s ha megvan ott még a bicskája, kérje el és küldje le azonnal Pestre. Az ismerős éppen nem volt odahaza, tehát nem tehetett semmi intézkedést. A türelmetlen Deák ennélfogva mégegyszer sürgönyzött, de most már a vendéglősnek.
Az aztán visszafelelt azonnal, hogy a színét sem látták a bicskának.
Éppen egyszerre nyitott be Somsich a sürgönnyel. Deák panaszkodva említé, hogy a bicskája most már oda.
– Talán valami emlék volt?
– Nem az, egy forintért vettem a Váci utcán.
– Hát a sürgönyzés mibe került?
– Egy forint hatvanba.
– S most még sincs meg a bicska. Nem tudtál inkább egy újat venni?!
– Tudtam volna biz az… – mondja az öregúr elgondolkozva –, ha magyar ember nem volnék. De így eszembe se jutott.
Pars pro toto. Ez a kis epizód magán hordja mindnyájunk karakterét. Se gazdálkodni nem tudunk, de meg a beosztáshoz se értünk. Gondolkozás, számítás nélkül vegetálunk az életben, magunkkal és családjainkkal nem törődve, hanem mindig sóhajtozva várva a jobb időket – de vajon honnan, miféle alapon?
Élünk mától holnapig.
Ezért függ fölöttünk az a nagy, sötét kérdés: ha vajon élünk-e holnap?
