IGAZÁN SZEGEDEN VAGYOK-E?
IGAZÁN SZEGEDEN VAGYOK-E?
Az ilyen kirándulásoknak, aminőket én teszek, az a vége, hogy az ember tíz napi távollét alatt elrontja az egészségét s mire hazaér, ott találja tízszer fölírva az ajtón levő táblácskán: »Kerestem. Kohn.«
E végeredmény megsemmisítő öntudatával esem neki a Szeged és környékbeli élvezeteknek, amelyekhez foghatót csak a szülőföldjén élvezhet az ember.
Sárguló, kopott ruhájában is szép a róna, s mintha folyadékká vált szivárvány lenne, tündöklő a Tisza. Ismerősen szólít, még tán mosolyog is.
A várost keresem. De a város nincsen. Ezeken az utcákon én sohasem jártam, ismeretlen házak idegenül meredeznek úrias homlokukkal. Olyan előkelők és olyan hidegek…
Itt-ott megösmerek egyet-kettőt. Ni, ez még a régi! A rozzant lépcsők, a fakó zsaluk… Hanem a szép szőke fej és a virágcserepek… azok már nincsenek sehol.
Szabadulni vágyom a falak közül. Azt keresem, amit elhagytam. Meg kell lennie valahol. Magam sem tudom, mit keresek, de lelkem kielégítetlenül marad. Megyek ki a szabadba egyedül. Egy pontot találnom kell, okvetlenül találnom kell egy pontot, mint Archimedesnek, ahonnan ráösmerhessek az én kedves Szegedemre.
Megváltom a jegyet az újszegedi hídon, amelyre föl van írva, hogy »egy gyalog személy«.
Nos, ez az én igazi titulusom. – Rövid, de velős. De ’iszen mégis elmés ember ez a Zombori Tóni!
Megfordulok a hídfőnél élénken, ha ott van-e még a szögletházon a »Halpiarc« szó. No, csak legalább ez lenne ott, hogy összekössön múltam emlékeivel. De ez a vékony cérnaszál is leszakadt, az utcáknak is más, modernebb neve van azóta.
Hát a túlparton?
Nem áll már ott a Torontál megyei pirospozsgás hajdú, hanem egy rettenetes sovány alak veszi át a jegyet. Így nézett ki a halál – fiatalkorában! De nem is nézem; szemem mohón keresi a ligetet. Milyen öröm! Bejárom az utakat s találgatni fogom a porban, hogy ez meg az tán éppen a Borcsánk picike lába nyoma… Hol zöldebb a gyep, ő lépett arra, hol megperzselve zsugorodott össze sárgán a lomb, ő nézett arra.
Se gyep, se lomb, hanem egy óriási gödör. Kazal rögökből és piramis sárból. A sok ember úgy nyüzsög, mintha egy nagy sírt ásna valakinek.
Sötéten hömpölyög előttem ez a kép s nem bírok többé szabadulni tőle. A fúrás-faragás zaja, a tompán kongó kalapácsütések, s amint dübörögve lezuhan egy-egy deszka, mintha óriási temetés lázas előkészületei volnának. S hozzá még a haldokló természet szomorú melancholiája, az őszi napfény fájó mosolya, a hervadás és a pusztulás benyomásával hangol le.
Visszafordulok, az én ligetem nincs meg többé. Erre, ami van, erre én nem emlékezem.
Szomorúan jövök vissza nagy veszteségemmel. A megtépett emlékek olyanok, mint a megtépett szárnyak. – A legfényesebb tollaim elhulltak. Szegedre jöttem, de nem találom Szegedet többé Szegeden.
Igaz, hogy újabb, igaz, hogy szebb, de nem ismerős. Mikor fiatal voltam, sokszor megláttam valakinek az arcán egy olyan szeplőt, mint aminő a szeretőm arcán volt s ez az egy ismerős csúnya szeplő gyönyörűvé tette azt az idegen arcot is.
Hát bizony csak ilyen ismerős szeplőket találok már én itt. Azokat keresem, azok bájolnak el engem. Egy-egy régi kerítés, amott egy nagy téglarakás. (Szegény János botlott meg egyszer benne. ) Néhol a ház át van alakítva, de az ócska kapu megmaradt (azt egyszer nekigyürkőzve beszakítottuk erőszakosan).
És az emberek… nos, az emberek megvannak, hanem egy vonással valamennyi öregebb lett. Az az egy esztendő odaült minden arcra,… megösmertem, ők azok, de mégsem egészen ők.
Csak eszem tudja, hogy Szegeden vagyok, csak szívem érzi, hogy itt kell lennem, de szemem nem látja, s bizonyos köd födi el eszem és szívem elől is.
Bebarangolom egyik végétől a másikig a várost, s mindég tűnődve hökkenek meg, ha csakugyan nem képzelet játéka az egész, igazán itt vagyok-e vagy nem?
Talán, ha majd a gázak kigyúlnak? Hiszen az én teóriám az, hogy az ebéd semmi egyéb, mint küzdelem a feketekávéhoz, a nappal pedig semmi más, mint küzdelem az estéhez. Az éj az én királyném, aki ösmer, aki szeret, aki nekem nappali fényben mutogat meg mindent bizalmasan s vállamra hajolva, holló-fekete hajával elföd.
Nem! Még a gázfény mellett sem érzem, hogy Szegeden vagyok. A kétség pajzánkodik velem, s apró fátyolokat ereget szárnyai alól, amik homályossá tegyék a látkört.
Unalomból a színházba megyek, pedig föltettem magamban, hogy vidéki előadással nem rontom meg többé illúziómat.
Beülök, de nem a régi páholyomba. Ki tudja, kié az most? Másutt kell keresnem tanyát.
A páholyok most is úgy tele vannak, mint azelőtt, de csak imitt-amott ül egy-egy ismerős. Azok fölveszik látcsöveiket, megnézegetnek és leteszik. Aztán eltűnődnek rajta, hogy vajon honnan is ösmernek; látszik az arcukon, amint kitalálják, vagy ki nem találják.
Én is hidegen nézek ide-oda és nem érdekel semmi, bágyadtan dűlök hanyatt székemen, és fáraszt, ha valaki megszólít.
Csak már felgördülne a függöny.
És amint felgördül, be sok idegen nép lép ki a deszkákra.
Ejnye, de csinos ez! Ágainak vannak ilyen nőalakjai. Az asszony, aki öl! Dumas híres mondata akként illusztrálva, hogy egy asszony bolhát öl a mutató és a hüvelykujjával. Az orra olyan, mint Pulszky Polyxenáé, a termete Ceresé. Van benne valami a telivér erdélyi nőkből. Igazán érdekes arc, mert nem mindennapi. Ha valamivel élesebb volna az ajkszegletek karakterisztikus vonása, valóságos kaviár lenne.
És jól is játszik… Azazhogy merészen. A hangja nem szép, de van benne valami különös íz. Ilyen lehetett Nana mint színésznő: eleinte, mint asszony: későbben.
Vajon kicsoda? Megnézem a színlapot, Abonyiné.
Ah, hát ez az Abonyiné! A nevét már hallottam. No, hát legalább láttam már Abonyinét is.
A második első primadonna is idegen. Feltűnően hasonlít arcban egy idevaló szőke kisasszonyhoz. Nézzük meg, ott ül-e a szokott nagy szöglet-páholyban? Csinos termet, az arc meg kellemes. Egyike azoknak az arcoknak, amikre gyorsan ráununk, s amiknek nagyon illik a »Bebe csokor«, az elbájoló Bebe csokor.
Ez Veresné. A mi kedvencünket, a Halmaynét fogja pótolni. Milyen idők! sóhajtok vissza. Mikor még Halmayné is tetszett!
Ha az ember öregszik, finnyás lesz és válogatós… és semmi sem elégíti ki.
Ásítózva nézek végig a nézőtéren és színpadon, egy alaktalan tumultussá folyik össze szemem előtt minden, a nagy csillár fénye mintha milliárd apró démon lenne, őrült táncot jár a teremben, semmit sem látok, semmit sem érezek… csak azt, hogy unatkozom.
De íme, egyszerre csak kilép a színfalak mögül egy legény cifra fehér szűrrel, mely alul szürke selyembélés kandikál ki.
Az a szűr, amint nézem, egyszer csak elkezd mosolyogni, nevet rám, mintha ismerőse volnék, gallérja vígan hajladozik, mintha integetne, tulipános csücske mintha szólítgatna.
Élénken emelem föl fejemet. Szemem fölcsillog, arcom kipirul az örömtől. Nini, az Aradi-ruhatár díszdarabja! Hiszen itthon vagyok… Szegeden vagyok.
…A szegényes csillár pazarul ontja fényét, tündökölnek az arcok, s amint szertenézek a páholyokban s lent a földszinten, ott ülnek barátaim hosszú sorban s nyájas üdvözletükből a szeretet sugárzik.
Az Isten áldja meg azt a szürke vén szűrt, melyen nem fogott a rekonstrukció!
