AZ EMIGRÁCIÓ GYERMEKEI
AZ EMIGRÁCIÓ GYERMEKEI
Ha valaki föltámadna száz éves síri álmából, t. i. ha olyan valaki, ki Magyarország múltjából átaludott száz esztendőt, ide lépne ebbe a három szobába, ahol a mi íróasztalaink állanak, s megkérdezné tőlem:
– Kicsoda ön?
– M. K. – mondanám neki.
– Hol született? – kérdezné tovább.
– Kis-Csoltón.
Azután sarkon fordulna az én kollegám felé s őt kérdezné, hogy hívják?
– Szemere Attila – mondaná az.
– Hol született?
– Párizsban.
S azután a harmadik fiatal ember felé esne szeme.
– És ön kicsoda?
– Pulszky Károly.
– Hol született?
– Londonban.
– Hogyan? – kiáltott föl. – Önök mindnyájan magyarok, ismerem az önök armálisait, címereit, az egyiket Nógrádból, a másikat Sárosból, a harmadikat Borsodból, a nagyapjukkal »per tu« voltam. Hogyan van az, hogy önök hárman három különböző éghajlat alatt születtek? Mi történhetett azóta Magyarországon, amióta olyan mélyen aludtam?…
…Hát bizony sok minden történt – hanem azért mintha semmi sem történt volna. Legalább úgy gerálják magukat a hatalmasok.
Égő sebeknek többé nyoma sincsen, mondják. A feledés fátyolát szelíd nyugoti szellő lengeti. Ha meglebben is a fátyol, nem éget már, hanem csak hűsít, mint a legyező szárnya.
Pedig dehogy nincsen nyoma, dehogy…
Nyoma van annak mindenütt. Ébren levő honszerelem nyitott szeme látja ezeket a nyomokat mindenütt.
Én látom őket legalább. Észrevettem; hiszen olyan közel ül itt hozzám a nemzet szomorú történelméből ez a két árnyék.
Elfelejtik-e ők valaha azt, hogy ők se nem írhatnak, se nem beszélhetnek a szülőföld édes bűbájáról, aranyos felhőiről, suttogó homályos bokrairól?
A száműzöttek gyermekei sohasem felejthetik el, hogy ők szegényebbek a többieknél, és hogy miért szegényebbek?
Pulszky Károly gyakran beszéli barátai előtt emlékei közt a következő érdekes kis képet.
A »Hampstead street« 13. sz. alatt laktak Londonban szülei.
Hárman voltak gyerekek, akik sohasem látták még Magyarországot. Guszti, Károly és a kis Polyxena. Szüleik elbeszéléseiből és a Jókai mohón olvasott regényeiből volt csak fogalmuk a hazáról. Homályos fogalom volt az csak, de mégis a legtündöklőbb színekből… itt kékebb az ég, üdébb a patak, zöldebb a fű, virágok illata mámorítóbb.
Hányszor álmodták meg a szécsényi kastélyt, ősi fészküket ódon tornyaival, andalító tájképével, hányszor a büszke folyamot, a Dunát, és a tündéries Ipolyt, mely szűkebb hazájokat ékíti kanyarogva, mint ezüstös vitézkötés.
Egy reggel nagy meglepetés érte a gyerekeket. Apjuk levelet kapott Hajnik Pál nővérétől, hogy az másnap Londonba fog érkezni s egyenesen a Pulszky család vendége lesz.
Bezzeg lett nagy öröm. Hogyisne? Egy olyan eleven lény, aki Magyarországról jön. Vajon hogy fog kinézni, milyen lesz az arca, szeme, milyen lesz a ruházatja? Bizonyosan olyan lesz, mint Zrínyi Ilona a képeken, vagy olyan, mint Rozgonyi Cicelle, ha nem olyan mint Ronow Ágnes…
Alig várták azt a másnapot. Egész éjjel nem bírtak aludni.
Végre megjött Panni néni. Ötven éves szikár leány, magyaros hosszúkás arccal, bizonyos hősies vonással a homlokán: tetszett a gyerekeknek.
Körül is fogták erősen s zajongtak, lármáztak s követelték, hogy hamar adja ki, amit számukra hozott.
Mint minden utazó hölgynek, Panni néninek is természetes, hogy ridikülje volt, s a kis kézitáska teletömve mindenfélével a világon: volt abban kesztyű, hímzés, megkezdett harisnya, gyűszű, perlmutter gomb, kis olló, bicska, szappan, flacon-üvegcse, gombostű, zsinórhúzó, kis kefe, kis tükör, hálófőkötő, gombolyag, manchette, rizspor, szájvíz, de a gyerekeknek semmiféle ajándék. Erről egészen megfeledkezett.
Elszomorodott a néni is, a gyerekek is, de mily csoda! Az apróságok ábrázata csakhamar kiderült, a táska fenekén egy száraz félkiflit találtak. Egy félkiflit, amit Magyarországon sütöttek!
Ujjongtak a gyerekek a kiflinek, a jó néni szeme könnybe lábadt, s amíg a kicsinyek kacagtak, ő sírt örömében, s minden jó dolgot ráfogott arra a kiflimaradványra. Ha már akkor nagy ember lett volna Breslmayer, bizonyosan az ő sütetje lett volna…
De a nagy vigasságból csakhamar háború kerekedett: a kiflit mindenki akarta, s bizony-bizony már-már szomorú irányzatot kezdett venni a diszkusszió, midőn az öreg Pulszky Ferenc beleavatkozott s három egyenlő részre elosztotta békesség okáért a becses süteményt. A lehulló morzsákat – nem állhatott ellent a vágynak – ő maga ette meg, bármilyen irigy szemeket is vetettek rá emiatt a kis hontalan magyarok.
Íme, egy kép, egyszerű, de mégis megható. Fényes London városában is sótalan a kenyér, a száműzetésben. Száraz, penészfogta kifli otthonról – de jóízű, édes…
