A KÁRTYA
A KÁRTYA
Ahova könyv be nem juthat, még kalendárium sem, ott is mindenütt megvan a harminckét levelű biblia. Vagy a polcon tartják, vagy az asztalfiókban, de mindenesetre a legtöbbször forgatják; van benne valami csodálatos démoni varázs, hogy aki egyszer megismerkedik ezekkel a bűvös alakokkal, nehezebben válik meg tőlük, mintha megannyi szeretői volnának.
A kockázás keleti virtus, s valószínűleg benne van az a vérében a magyar embernek, magával hozta még Ázsiából bizonyos fatalizmussal keverve, s mikor a civilizáció megteremtette a kártyát, s egy bizonyos rendszerbe szedte, vagyis harminckét garádicsra osztotta föl az utat, mely a pokolba vezet, a nemes nemzetes karok és rendek minden gondolkozás nélkül tömegesen indultak el rajta.
A régi magyar nemesi élet kedvező talaj volt a játéknak. Egy félmillió unatkozó úr, kinek mindene bőven, és mégis legtöbb az ideje. Nem dolgozik semmit, nem foglalkozik semmivel, vagyonban gyarapodni nem vágyik, mert azt sem bírja elkölteni, amije van, szellemiekre nem gondol, mert azokat nem ismeri, a nemzet összes évi irodalmát megveszi nyolc garason a kassai kalendáriumban, s elolvassa egy fél nap alatt; már aki tud olvasni. A restórációk ritkán esnek, azonkívül pedig egyéb világmozgató eszme nem háborítja őket; arra való a nádorispán, hadd gondolkozzék ő mindnyájunk helyett; ebben az időben mondom valóságos jótétemény volt kitalálni azt a harminckét levelű könyvet, amelyet sohasem lehet megunni, mely mindig ugyanaz legyen és mégis mindig új, mely fogyassza az időt, izgassa a vért s szaporítsa a nemes urak mulatságát.
Még az egyes bíróságok is úgy voltak szervezve, vicispán, szolgabíró és esküdt az úrbéri bíróságnál, szolgabíró és két esküdt a közönséges pörökben, egy szóval mindég és mindenütt hárman, hogy ha virrad, ha esteledik, mihelyt a dolgukat végezték, minden körülmények között ki legyen a tarokk-kompánia.
Tolna megye közgyűlésén még 1814-ben is, midőn az országutak csinálásáról szóló indítványt tárgyalták, Bód János, a gyűlések akkori vezérférfia így szólt:
»De mire valók nekünk az utak? Nyáron úgyis járhatni mindenfelé, télen pedig, mikor sarak vannak, senki sem szeret mozdulni otthonról. Aki pediglen mégis kártyakompánia okáért mégyen a harmadik, negyedik faluba, arról föl lehet tenni, hogy fölösleges pénze van. S lévén nekie fölösleges pénze, bizonyára van előfogata is, mely őt a sáron át kivonszolja, amennyiben pedig nem lenne, szerezhet.«
Ily élet, ily viszonyok mellett nem volt egyrészt csodálatos, hogy oly gyors és nagy mérvű elterjedést vett a kártyajáték szenvedélye Magyarországon, míg másrészt nem is volt következményeiben oly kárhozatos, mint az most, midőn szerencselovagok légiója életmódnak tekinti a kártyát. Ami mulatság volt azelőtt, most jóformán üzlet lett és iparág, mégpedig a legrettenetesebb, mely a fölkorbácsolt ferde emberi szenvedélyekre van alapítva.
Azelőtt e játékban is némi ártatlanság és naivság volt, a jó becsületes »Kauflabet« meg a »durák« és a »királyosdi« vagy a tarokk és whist bizony nemigen tett tönkre senkit, s nem is volt az egyéb a jó táblabírák közt, mint egy kis tréfálózás a szerencsével, hogy ugyan kinek kedvez jobban. Fortuna istenasszony kipróbálása képezte a legnagyobb vonzerőt. Az pedig szeszélyes egy menyecske volt már akkor is, de nem tett tönkre senkit. Aztán volt benne mégis egy kis tekintet: azokat pártolta legjobban, akik szerencsétlenek voltak a szerelemben (Hogy még az istenasszony is milyen hiú!), sokat adott arra nagy kényességében, hogy ki mit fogott, mielőtt kezét neki ajánlá föl szövetségre, azt is megnézte, ki ül pártfogoltja háta mögött, mint “gibic”, annak is rokonszenvesnek kellett lennie.
A régi kártyásokat egy állandó fatalizmus vezette, mindég az istenasszonnyal kötekedtek, az ő dolga volt, ha nyertek, ha vesztettek, s éppen azért volt noble oblige: szótlanul eltűrni ami sorsot ő rájuk mért.
Hanem mennyire megváltozott azóta ez a szép istenasszony (No persze öregebb lett!), nincsen már benne poézis, semmi kedélyesség, semmi méltányosság. Mint a kiaszott vén banya, szétszórt hajjal, bizonyos fúriával ontja kegyeit az embereknek, s jaj azoknak, kikre megharagszik, de jaj azoknak is, kiket megszeret…
Most már nem lát jól, siket is, vak is, a háta görbe, az egyik váll-lapockája ki van nőve.
Szemfényvesztők, hamis játékosok kierőszakolják kegyeit, sőt diadalmaskodnak azok fölött, akiket a sóvár szenvedély láza gyötör.
A kártyajáték szenvedélye annyira elharapózott már napjainkban, hogy társadalmunk rákfenéjének mondható. A legégetőbb seb, mely megsemmisítéssel fenyeget.
Hadseregek, melyeket vérszomjas királyok összetoborzanak, öldöklő harcokat arranzsírozva velök, nem öltek még meg annyi embert, mint az a négy festett ember lóháton és az a másik gyalog járó nyolc, akiket »királyoknak«, »alsóknak« és »felsőknek« nevezünk.
Ha boldoggá akarjuk tenni az emberiséget, ezeket a királyokat semmisítsük meg előbb az alattvalóikkal együtt!
A magyar középosztályt a kártya tette tönkre, a főurakat még inkább. Mint ahogy a francia író mondja, hogy »minden drámában keresd az asszonyt«, éppúgy elmondhatjuk, hogy minden tönkrement család történetében keresd a kártyát és megtalálod.
De még hagyján, ha csak vagyonilag menne tönkre a kártyás, a vagyon meglenne még egyebütt, dacára, hogy örök igaz marad azon közmondás: »ebül gyűlt szerzeménynek ebül kell elvesznie«, hanem a kártyásban tönkremegy minden, ami emberi, a szenvedély, mint a polip kiszívja összes életerejét, kiszívja belőle a munkakedvet, aztán kedélyt, majd meglankasztja benne az erkölcsöket, eltompítja, megdermeszti, érzéketlenné teszi minden benyomás iránt, körmeit belehasítja a szívébe, nemesebb indulatait kivájja; és a társadalom nyomorult söpredékévé teszi.
Mint úr, mint gavallér, mint jellemes, becsületes ember ül le valaki kártyázni, s mint ahogy harminckét levele van az ördög bibliájának, mindenik levél egy-egy passzus a süllyedés harminckét garádicsán. A szenvedély, mint a kezdődő láng, lassan kiöltött nyelveivel körülnyaldossa csiklandozva s azután elnyeli, összecsap fölötte fokról-fokra, mindig beljebb-beljebb hátrál, s a harminckettedik fokon a gavallér ott áll becsületes fényes nevével vagy társadalmi nyomoréknak kidobva a világ szemétdombjára, vagy pedig mint sikkasztó, csaló a vádpadon a börtön küszöbén.
Egy történet, mely napról napra ismétlődik, mely össze van forrva szorosan azzal az ezer és ezer szomorú történettel, mely hazánk úri osztályának tönkremenetelében a megrázó láncos szemeket képezi.
De hát a polgári osztály? Hát a nép? Ebben is megvan az öröklött betegség. Ebben is megvan a halálos veszedelem magva, s ha idejekorán nem tépi ki, ha észre nem veszi magában a pusztító férget, az egész magyar társadalom egzisztenciája fenyegetve van.
Mert nem tréfa az többé, a kártya a legveszedelmesebb emberirtó, rosszabb a pálinkánál, ártalmasabb az uzsoránál és fenyegetőbb minden más társadalmi bajunknál. A karaktere az, ami a szerbtövisé, terjed, nem lehet kiirtani, s ott, ahol gyökeret ver, minden más növény kiszárad, mert elfojtja.
De radikális eszközök még tán segíthetnének. S ezek között a legradikálisabb egy szemer józan gondolkozás, hogy amit keserves munkával kerestünk, ne bízzuk a szerencse pillanatnyi szeszélyére, egy kis józanság, belátni, hogy a kártyaasztal megfertőzheti az embert, megfoszt önbecsülésünktől és a mások becsülésétől, s a kártyaasztalnál nyert pénz nem szerez tisztességet, mint a becsülettel szerzett vagyon, hanem lealacsonyít mások szemében. Gondolja meg minden ember, hogy amikor a kártyaasztalhoz lép, akkor már lemondott mindenről. Az már a pokol előszobája.
A magyar nemzet kedélyes, s jó kedve fényes zománcával bearanyozza önbűneit is. Nálunk a kártya, aki jól játssza, virtus, s még amellett, hogy kifosztják, kinevetik a gyenge játékost, a »balekot«, míg ellenben a »kozák« bizonyos tekintélyre tesz szert a társaságokban. A szenvedélyes játékost, ahelyett, hogy megvetnék mint veszedelmes mételyét a társadalomnak, még a kedélyesség dicsfényével övezik; a doktort, ki így olvassa betegének ütérverését: egy... kettő… három… hat… hét… nyolc… kilenc… tíz… alsó… felső… király…, a papot, aki álmában tarokkozik, a járásbírót, ki játék közben fogdossa össze a disputáló ügyvédektől a perrendtartás paragrafusait, s azoknak mindenike egy-egy nevezetesebb játszma emlékeihez van hozzácsatolva, mind megannyi adomahőst csinálva belőlük; sőt a par excellence politizáló nemzet addig-addig mesterkedett, míg egyszer csak kiállott az ő kártyáival ütni a politikában s egymás után említve az egyes kártyákat, lelkesedéssel éneklé hol a hetestől kezdve a disznóig fölfelé, hol a disznótul lefelé… Hanem ez a furcsa idő már régen volt! Lehet hogy nem is igaz.
A mi kezünkben bizony, fájdalom, gyakran az arany is sárrá válik: legalább így vagyunk a kaszinókkal, melyek a közszellem, közmíveltség ébresztésére lettek szervezve. Ha a, nagy Széchenyi föltámadna s be-belátogatna egy ilyenbe, megbotránkozva látná, hogy közönséges kártyabarlangba jutott, mely társadalmilag degenerálja azt az országot, amelynek »azután kell még lennie«, mely fogyasztja, tönkreteszi azon tőkét, amelynek megszaporítási eszközeit egész élete tanulmányává és működésévé tette, mely megöli azokat az embereket, akik közül még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, mert oly kevesen vannak.
Pusztul, vész a nép, mely azt hitte magáról, hogy Isten választottja; mindenféle ragályos betegségek meleg fészket találnak nála, – és minden gyengeségét felhasználják.
Az álmaira adót vetnek, a lutri által maga az állam pusztítja, valamint sok más káros szenvedélyéből hasznot igyekszik vonni, a többiben pedig zsebmetszők, csalók, szemfényvesztők kezébe kerül, s azok szabadon zsákmányolhatják ki becsületességét s ártatlan naivságát. Bámulva beszéli egy szemtanú, hogy a székely huszárok olyan piszkos kártyával játszottak a táborban, mely tízféle hátú kártyatucatból volt összehozva, s a veres felsőnek el volt szakítva a füle, a makkhetesről lemállott a felső kéreg, a zöld alsó meg a közepén volt összevarrva cérnával, – de azért a jó fiúk mégis úgy játszottak, mint igazi gentlemanok, sohasem csalták egymást, – míg ellenben egy nagyvárosi kaszinóban (hol pedig nagy urak ülnek, s ahol sok olyan történetnek játszanak le első jelenetei, amelynek vége egy pisztolygolyó) nemrégiben is ki kellett utasítani egy urat, ki tükörrel ellátott gyufatartóján, mely eleibe volt helyezve, mikor osztott, mindig meglátta a kártyákat.
Itt a különbség a régi és a mostani kártyajáték közt, a régi mulatság volt, s bár nem mondható az sem nemes mulatságnak, oly szomorú következményei nem voltak, mint a mainak: ma már iparág a kártyajáték, s lovagjai hasonlítanak azon rettenetes állatokhoz, akik hullákon táplálkoznak.
