LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
(A szegedi képek Budapesten. Perowska Zsófia. A Nana.)
Sárkány kirakata az Úri utcában mindig kedvenc bámészkodási helye volt a félelegáns közönségnek (mert az egészen elegáns közönség sohasem néz meg, sohasem bámul meg semmit), pedig a Sárkány kirakatában mindég van egy kis csemege kiolthatatlan szomjúságú ínyencek számára, s egy kis vagy irigyelni, vagy megróvni való a hölgyeknek. Van is tolongás néha a kirakat előtt két oldalt, hol a főváros legszebb arcú hölgyei állanak közszemlére kitéve – persze nem eredetiben, hanem csak lefényképezve.
Komolyabb ember persze nemigen talál mulatságot az ilyenekben, annak már megvan a maga megállapodott ízlése és ideálja, én például akár egy millió arcot láthatok, mégis csak Helvey Laurát tartom a legszebbnek. Nem is igen nézegetem hát a képeket, a mosolyban tündöklő arcokat, melyeket a divat fölvet egy-két napra, hogy aztán örökké elfelejtse. Ez a pillangó életű hírnév, amelynek a szépek örülnek, nyomasztólag hat kedélyemre. Nem szeretek róla gondolkozni.
Egy csomó fertály- és valóságos mágnás, nehány ábrándos diák s szószátyár asszonynép a rendszerinti közönsége a Sárkány kirakatának.
– Ah, a szegedi lányok! – kiált föl Kricsi gróf. – Des yeux de Szegedin! So etwas ist noch nicht da gewesen!
Kricsi gróf fölkiáltása figyelmessé teszi a »fiúkat«, s egy percre háttérbe szorulnak »nos amies«: a Charlotte comtesse, az ici-pici baronesse Elvira, a nagy volantokkal, »hiszen ezek úgyis a mienk!« Gyerünk a vadakhoz!
És valóban e civilizált, fáradt szemek úgy néznek keresztül a binoklin, monoklin a szegedi képekre, mintha legalább is valami roppant pikáns zulu dolgokról volna szó.
Oh! ah! Hiszen ezek is csak lányok! – jegyzi meg Fricsi báró csalódva és egy hatalmasat ásít.
Mindenki tesz valami megjegyzést:
– Kedves. Sehr herzig ez, aki a vizet önti abból a korsóból. Quelle idée? Superbe. Ez a Tisza Louis ott Szegeden, ez csak nem tagadja meg magát. Pompás, pompás. Vizet prédikál, de azért nem azt iszik, hanem kiönteti a szép lányokkal.
– Addig tréfált a Tiszával, a folyóval, felöltöztette szép leánynak, hogy az megint csak megharagudott és megmutatta neki, hogy köszöni alásan a bókot, de ő már csak ezentúl is megmarad vadállatnak.
– Un bon mot! Charmant! Ez a Pepi szellemes…
– Nekem a népiesek tetszenek… ez a kettő, hogy is csak, micsoda nevek, barátom, micsoda nevek! Ahá, Fluck Erzsike… Kelemen Malvin, Abafi Gizella.
– Éljenek a népiesek! Ah, kedves barátim… mon dieu! a század legnagyobb találmánya a babos kendő és a pettyes harisnya! Ma vettem egy tucatot Brachfeldnél…
De nem akarom tovább fűzni e híven lesztenografirozott diskurzust, mindössze egypár vonással ki akartam emelni a napok története között a szegedi képeket, hadd legyen valami nyomuk.
Sokan megnézik és szépnek találják, Letzter fényképésznek becsületére válnak, mert semmivel sem állnak hátrább a Kozmata fényképeinél. S hogy még több szegedi arc díszítse a szépség pantheonját (mert néha igazán annak lehet mondani ezt a Sárkány-kirakatot), ott függ az Eisenstädter Klementina k. a. arcképe is, igen sikkes poziturában: hófehér ruhában egy ringó hintán ülve.
*
De ha már a képekről szólok, lehetetlen elhallgatnom, hogy a híres Perowszka Zsófia arcképe már megérkezett Budapestre. Én nehezen vártam a fölakasztott nemesleány arcképét, mert látni akartam a vonásokat, melyek e magasztos lélek külső porhüvelye voltak.
Nem hiszem, hogy lenne egész Európában ember, aki e nőbe, olvasva róla, nem volt legalább egy percig szerelmes. Megtaplósodott szívem van, de azért rajongtam utána napokig, és mikor a távirda meghozta szavait, beszédjét, védekezését, úgy éreztem magam elolvasva azokat, mint valaha régen, régen egy tündöklő fényességű szerelmi légyott után… visszaidéztem szavait, és mikor gyertyámat este eloltottam, újra meg újra megjelent ő maga és ismételte azokat.
Nem csalatkoztam, éppen olyannak képzeltem Perowszka Zsófiát, mint aminő: vékony, magas, délceg, szőke haj, halavány, hosszúkás arc, nemes nyílt tekintet, magas, domború homlok. Semmi kétség. A szellem fönsége csak ilyen kinyomatot adhatott neki.
Csodálatos az, hogy a realisztikus kor küszöbén a romanticizmust egy ilyen fényes alak rekeszti be.
*
Ad vocem realizmus!
A Népszínházban ősszel az »Assommoir« s a »Nana« előadatására készülnek, mint szavahihető forrásból értesülök. El lehet képzelni, hogy milyen borzasztó pénztári bevételeket eredményez majd Zolának ezen két, az egész világon ismert meséje s illetőleg inkább iránya a színpadon; de vajon erkölcsi szempontból helyes-e a Népszínháznak, mely a vidéki színpadoknak elöljár, ilyen attentátumot követni el a jóízlés ellen?
Mert csak Éva ízlelte meg a gonosz gyümölcsöt, és mindnyájunknak szenvednünk kell érte.
Félek, hogy most is, ha Éva meg találja ízlelni az »Assommoir«-t s »Naná«-t, minden vidék közönsége megkeserüli ízletes harapását.
