LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
A zajos ünnepélyek után egyszerre kihalt lett a város. Az arisztokrácia itt hagyta. Mihelyt a fáknak lombja nő, mennek mezei kastélyaikba, s a Nemzeti Kaszinó tág termeiben csak a »törzs emberek« forgatják a harminckét levelű bibliát. (Ez az egyedüli könyv, amely a magyar uraknak pénzébe kerül. )
A királyfiék ünnepélyei meglehetős simán folytak le, mindössze egyetlen pikáns kalandról mesélnek… de csak mesélnek.
Nem illik elmondani, mert egy udvarmesterrel történt. Amit pedig az udvarmesterek tesznek, annak jogában van titokban maradni, az úgyis titokszerű. Aztán, én istenem, hiszen »udvar« és »szerelmi légyott« oly két fogalom, amelynek együtt kell lenni!
Mit csináljon unalmában az a sok szép palotahölgy? Azoknak is van érzéke a virágillat, a langyos tavaszi este, a susogó lombok és a várkerti filagóriák iránt.
De meg ki gondolná azt, hogy a királyfi lejön a kertbe a feleségével anélkül, hogy erről az udvarmesterek is tudnának, és olyan kíváncsi, hogy benéz a narancsszín-üveg ablakon?…
…Egyszóval megesett, úgy mesélik, akik tudnak róla, s még részletesebbre tágítják, akik nem tudnak róla.
*
De ha elmúlt is az ünnep, azért a zászlókat éppen nem kellett leszedni a házakról, egy füst alatt meg lehet ejteni velök a választásokat is, csak a jelöltek neveit kell ráragasztani.
Van pedig jelölt elég, de mozgalom nincs.
A választóközönség nagyon ki van már fáradva, mintegy eltompult a legszebb alkotmányos jog iránt.
Nem is csoda, mert még eddig semmi gyakorlati hasznát nem vette.
Hasztalan volt tizenhárom év óta minden erőlködés, megbuktatni a kormányokat nem sikerült maguknak a választóknak egyszer sem, nem csoda hát, ha meggyérült azok száma, akik hiszik, hogy sikerülhet.
Márpedig a siker reménytelensége minden akciót megfojt.
Tisza Kálmántól egy ellenzéki államférfi azt kérdezte nemrég:
– Hogy állunk a választásokkal, kegyelmes uram?
– Nem tudom még.
– Hogyan, nem érkeztek még tudósítások?
– Nem azért: hanem nem határoztam még el magamat, hogy miként akarok állani.
– Zsarnok! – sziszegte az ellenzéki.
Persze ez mind tréfából volt, – hanem azért van valami igaz az alján.
*
Diensztl- és a Rüsztovnak adott megkegyelmezés, melynek híre ez éjjel jött, hirtelen terjedt el s visszatetszést szült mindenfelé.
Az egész dolgot Edelsheim-Gyulainak tulajdonítják a legbeavatottabb körök. Ő táviratozta volna meg Verhovay fölmentését a brucki táborban időző királynak s ő javasolta volna ezt a tromfot is.
Rosszul tette. A kassai toaszt után ez a második eset, hogy őfelségét elhamarkodott rossz tanáccsal félrevezetik.
Pedig… könnyű a követ a kútba hajítani, de nehéz ismét kihúzni.
*
Gorove halála ismét egy pótolhatlan veszteség. Még nem várta senki, bár súlyos beteg volt. Az orvosok azt hitték, még négy-öt évet is ki fog húzni.
Maga a beteg biztosra vette fölüdülését s még tervezgetett is a jövőre nézve:
»Képviselőséget nem vállalok – mondá. – Nem nekem való idők már ezek! Egy darab múlt vagyok itt.«
Barátjaihoz így szólt kevéssel halála előtt:
»Nem jó világ ez! Minden elromlott. Az emberek olyan szárazok és unalmasok. A szakácsok elcsapni valók, átkozottul rosszul főznek, semmi se ízlik… Ezek a cselédek is hanyagok, rosszul vetik meg az ágyamat… valaha ezek az ágyak is puhábbak voltak… minden jobb volt valaha…«
Most már megint jó neki minden, a – ravatalon.
