ADIEU! ADIEU!
ADIEU! ADIEU!
(Egy kép az udvari életből)
A »magyar hercegnő« Mária Valéria beteg volt, a picike szép arcon rút himlők mutatkoztak, a királyi gyermek önkívületben feküdt forró lázban, selyem mennyezetes ágyacskájában.
A Burg folyosóin másképp hangzottak az udvaroncok léptei, s arcuk bizonyos aggodalmat fejezett ki. – Ezek az emberek mindent képesek kifejezni.
Benn a beteg szobájában gondos udvarhölgyek, ápolónők lesték minden mozdulatát, s orvosok figyelték meg minden lélegzetvételét, a pirinkó kacsók minden percben más-más pápaszemes úr markába vándoroltak, aki onnan megállapítsa a diagnózist, az ütér verését. A kis homlokról a gyöngyöző forróságot szelíd szemű asszonyok puha keze törülgette le…
De a beteg kínosan nyögött: egyik sem volt az anyai kéz. Az a bűvös kéz, amelyikben minden benne van: meleg, amikor fázunk, hűs, mint a harmat, ha forró lázban szenvedünk, enyhítő, mint a balzsam, ha a nyitott sebet érinti, az a kéz, amely nem fáj soha, melynek érintése mindég üdv.
A királyné nem volt a beteg mellett.
Eleinte még a himlő ki nem fejlődött, még csak a láz volt meg, Erzsébet semmit sem akart arról tudni, hogy ő királyné: csupán anya volt. Több mint a királyné.
Maga akart virrasztani kedves betegje ágyánál, maga akarta neki beadni a gyógyszereket, melyeket aranytálcán tartott ott aranyos ruhába öltözött szolga. Mit ért mindaz, a medicina az aranytálcán is csak medicina!
Maga akart ott virrasztani az anya, de környezete nem engedte; rábeszélték, hogy kímélje egészségét, mert ő királyné is: a királyné több mint az anya.
És mert királyné, csak néha-néha ment át a beteghez, hanem annál gyakrabban tettek neki jelentést a hercegnő hogylétéről. A jelentések mindig aggályosabbak lettek.
A kis hercegnő arca egy reggel csak olyan lett, mint a vörös posztó.
S ez a vörös arcocska besötétíti az egész Burgot, még őfelsége a király is felhős homlokkal intézte reggeltől estig az államügyeket.
A folyosókon baljóslatúan suttogták udvaroncok, palotahölgyek:
»A szegény kis hercegnő himlőben van.«
Az anya, a királynő kétségbeesett, mikor hallotta: éppen az öltözőasztalnál, a toalett között találta a szomorú orvosi jelentés. Oda akart rohanni a beteg szobájába, de egyszerre csak megállott, a felséges úrnő lábai a földbe gyökereztek: eszébe jutott neki, hogy ő szép asszony.
És, oh, ez több az anyánál, több a királynőnél is!
Egy szép asszony hogyan menjen be egy himlős beteghez! Megrezzent, megreszketett és szomorú arccal visszafordult.
Tegnap talán még így sóhajtott: »egy szegény királyné még anya sem lehet…«
Ma már így sóhajtott: »egy szegény szép asszony királyné sem lehet…«
Benn, termeiben a velencei tükrök, amint hattyúnyakát, karcsú derekát, szép halovány arcát mutogatták, egyre integettek feléje: »szép vagy, szép vagy Magyarország királynője!«
De az anyának úgy fájt most ez a szépség, és mégsem volt ereje kockára tenni azt. Mit mondanának másnap az aranyos velencei tükrök?
Oh, ezek a kegyetlen velencei tükrök, akik igazabbak az udvaroncoknál, akik nem hazudnak sohasem, akikre nem lehet ráparancsolni!
A kis királykisasszony ezalatt még rosszabbul lett. Mikor eszméletnél volt, édesanyját kívánta, de az nem jött, nem jött, és a környezetének tett szemrehányást a gyermek, hogy az ő mamáját talán nem eresztik hozzá.
Pedig a tükrök, azok a csúf tükrök, azok nem eresztették.
Ezalatt egyre közelgett az idő, amikor a királynénak el kellett utaznia Angliába, hol a nyár egy részét szokta tölteni. Eljött végre az elutazási nap is, de a királykisasszonyt még mindig nem látta, s még mindig beteg volt.
Képtelenség lett volna úgy elmenni az anyának, hogy beteg lánykáját ne lássa. Hátha nem is fogja látni soha többé életben.
De bemenni nem lehetett. A himlő ragadós és nem kíméli a királynőket sem. Jaj annak a szép arcnak, amelyiket az összecsókol!
Az udvari hintó már be volt fogva odalenn, minden, minden készen állott. Csak még a búcsú van hátra a picinytől.
A beteg szobájába egy ablak nyílt. Azon az ablakon át belátott a királyné, s megzörgette az üveget.
– Mama! Mama! – sikoltott föl Mária Valéria, s arcán a mosoly fényes szivárványa tündöklött.
Kis kezét feléje nyújtá, fölemelkedni erőlködött, ő, a beteg, hogy odamehessen az ablakhoz.
– Adieu! Adieu! – kiáltott be a királyné, s kezével búcsút intett. Majd elborult fényes arca, s könnyek folytak le rajta.
Oh, ha akkor föl lett volna találva a mód: szépnek maradhatni s mégis megölelni a kis Máriát, összevissza csókolná azt, anyai szíve nemes vágya szerint…
Egy darabig habozott, küzdött magával a szép királyné, de aztán lankadtan leereszté fejét, s még egyszer suttogá távozóban: Adieu! Adieu!
– Adieu! Adieu! – visszhangozták a Burg ódon, néma falai.
