SZEGEDI EMLÉKEK BUDAPESTEN
SZEGEDI EMLÉKEK BUDAPESTEN
Vajmi kevés az, ami Budapesten Szegedre emlékezteti az embert. Lipthay Pál, aki a »Magyar nyomok Párizsban« című cikksorozatot írta, több magyar emléket bírt a külföldön fölfedezni, mint amennyi szegedi emléket én Budapesten, pedig ha nem keresem is, föltűnik mindaz, ami Szegedre vonatkozik, legyen az reklám-firma vagy akármi.
Itt van legelőbb a »Café Szegedin« a Dohány utca szögletén, egy valóságos fiók-börze, hol a kisebb kaliberű pénzemberek csalják egymást. Ha Istóczynak rendelkezésére állanának a nihilisták segédeszközei és karjai, már régen levegőbe röpítette volna e rettenetes fészket, melyben naponta ezer meg ezer geschäft jön létre. Különben ez a kávéház éppen úgy lehetne mezőtúri vagy jeruzsálemi, mint szegedi.
Boldog Kecskemét és Nagykőrös érdemes városa, melyek közül az elsőnek palotája van a fővárosban, és egy egész utcája (a Kecskeméti utca), a másiknak pedig emeletes háza a József-külvárosban, s borzasztó rozzant az ma és kopott még, de hinni lehet, hogy a százados gyűlölség a két nemes város között ezen a téren is megtermi a versenyt s olyan fényes palotát kanyarít Nagykőrös, hogy még a Múzeum is csak parasztviskó lesz mellette. Az igaz, hogy a magyarságban nehéz lesz túltennie Kecskeméten, mert a hét vezért már Kecskemét engagirozta, házőrzőknek a homlokzaton.
A mi Szegedünk szegény, – ő csak idegen a fővárosban. Olyan, mint egy özvegyasszony, akinek csak könnyei vannak és néha nagy elvétve egy mosolya.
De ez a mosoly drágább, értékesebb a földi vagyonnál. S azok a könnyek drágábbak a mosolynál...
No, de maradjunk csak a mosolynál.
A Stáció utcában ménkő nagy tulipiros ember van lefestve a hentes-bolt firmájául. Már messziről meglátszik, hogy a Herman Ottó választókerületébe tartozik, az elégületlenek közé, mert tripla tokája vagyon, s a hasa erősen kidomborodik az átkos közös ügy soványító rabláncai közt.
»Mészárszék a szegedi emberhez.«
Olcsó borjúhús kapható.
Olcsó borjúhús kapható.
Budán a Tabánban pedig egy kurtakocsma cégtáblája dicsőíti a szegedi női szépséget. A modell alkalmasint a Kiss Dávid-féle ház előtti piacról van véve, no de ez nem tesz semmit. Annál szebb a vers:
Polgári bormérés a szegedi menyecskéhez.
Itt nagyobb az icce, itt különb bort mérnek.
Fele áron adják szegedi legénynek.
Itt nagyobb az icce, itt különb bort mérnek.
Fele áron adják szegedi legénynek.
Csak mindenütt csalogatós a szegedi menyecske!
Mióta a Lukácsi rossz darabja »A pók és a szegedi menyecske« letűnt a repertoárokról, azóta Szeged a literatúrában nem létezik. Általában csodálatos az, hogy a hazai írók és költők nem fordulnak soha e város felé, hogy azt a nemzet előtt megszépítsék s benépesítsék az utókor előtt a tradiciók regényes árnyaival, melyeknek suhogása szentté teszi a földet, mosolygóvá az eget fölötte, értelmessé a folyam tompa zuhogását, andalítóvá a levegőt és beszédessé a fűszálakat.
Nem elég költői-e nekik a föld, melyet az igéző Tisza szel keresztül éppen abban a pillanatban, midőn a kisebbik, szebbik haza ezüst folyója, a Maros beleszakad regényes füzesek suttogásába vesző hömpölygéssel? Nem-e elég magyar a város arra, hogy a magyar múzsák picike lábai megérintsék köveit, göröngyeit, s megszedjék magukat virággal, amit a magyar róna termel.
Vagy nem teremne ott virág? Hogy nem akad kéz, mely érte nyúljon. Hát csak a vastag próza az ott? És ahol minden ember kövér lesz, azt a földet joggal soványnak tartják a múzsák? Lehetetlen.
És mégis íróink Debrecen múltjához fordulnak tárgyakért; Jókai rég megaranyozta tollával minden zegét-zugát a kálvinista Rómának, csak a mi kedves Szegedünkről beszélnek úgy itt a döntő körökben, mint valami »terra incognita«-ról, mintha Indiában feküdnék, vagy valahol a Gangesz partján.
Mert nem elég, hogy a lapok két megírt betű »O. E.« aláírással minden áldott nap elregisztrálják, mit mivel a nagyméltóságú királyi biztosság és a tekintetes magisztratus; ezek sablonok s olyanok, mint a tiszavirág, egy napig tartanak. De még ezekből nem lehet megösmerni az embereket. S akiket nem ösmerünk, azokat nem is szerethetjük, tehetünk érdekükben valamit, de nem lelkesülünk értük.
Nekem már régen föltűnt ez az »agyonhallgatása« Szegednek – mert nem jelentéktelen dolog az, legalább nem annyira, mint amilyennek láttuk, mert a városok, ha ügyesek, éppen úgy hasznát vehetik a nimbusznak, a rózsaszínű ködnek, mely kéményeik szürke füstjébe vegyül, mint egyes emberek. Nagy tőke az, csak föl kell tudni használni.
Párizsnak milliárdokat jövedelmez puszta nimbusza, Velencének milliókat.
De nagyon is messze mentem tárgyamtól. Kissé magas az, és nehéz röviden megérlelni, hosszabban pedig nem telik.
Még csak egyet, hogy Jókai sem váltotta be ígéretét, amikor megígérte, hogy a legközelebbi regénye Szegeden is szerepelni fog. Maradt biz ő a görbe országban, mind a két regényével, a »Páter Péter«-rel éppúgy, mint a »Kik kétszer halnak meg« cíművel.
Most veszem észre, hogy a budapesti »Szegedi emlékek«-ről írva, olyanokért sopánkodom, amelyek nincsenek, maradjunk azok mellett, amik vannak.
Hát nem elég dicsőség az, hogy mindenféle étlapon ott van a híres »Szegedi halászlé« kiírva, s a kellnerek még külön is ajánlgatják kedvenc vendégeiknek a téglaszínű kotyvalékot, – melytől a szegedi ember (kivált a felsővárosi) – tíz virginiát teszek egy civilszivar ellen – szörnyethalna, s az én kedves emlékezetű doktorom, Herczl Fülöp, mérgezési tüneteket konstatálna rajta.
A Király utcai Pattantyus-kocsmában ki van írva plakáton a falakon: »A felszolgálatot szegedi fiatal leányok eszközlik«.
No, már ezeket megnézem, gondoltam. De bizony nem találtam rajtuk semmi szegedi szabálytalanságot.
Mert a szegedi szabályos szépségnek a szabálytalanság az ismertető jele. Aki Szegeden egyszer-kétszer fordul meg, az szörnyen rútaknak találja a nőket. Sokszor hallom e véleményt, s azzal szoktam elütni, hogy bizony szépek azok, csak tíz esztendeig kell őket megszokni. Nekem már csak nyolc esztendő hiányzik – a szépségükből.
Hanem a »Pattantyus-leányokhoz« egy század se sok.
És ezek igazán szegediek, vagy legalább mondják, hogy azok – s jól megy az üzlet e kis csalással.
Íme, itt van, amit demonstrálni akartam fennebb, hogy a nimbusz élelmes emberek kezében – pénz.
A szegedi nők nimbusza – immár mint árucikk is szerepel a világpiacon s jó sokat jövedelmez a buksi fejű szőke kocsmárosnak s valami keveset a pincérnőknek is, – kik bizonyosan valahol Szatymazon szüreteltek akkor, amikor Szegeden a szépséget osztogatták.
