LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
LEVÉL A FŐVÁROSBÓL
Vasárnap. Hétfő. Kedd.
Az orosz cár halála nem csinált olyan szenzációt Budapesten, mint gondolni lehetett volna; körülbelül az éjféli órákban terjedt el a hír a lakosság közt, hogy, mint porosz Vilmos mondaná az ő örökös naivitásával: »a nagy kíséret sem ért semmit«, a cár mégis áldozatul esett a nihilista merényleteknek. A szívesen hirdetett frázis, hogy a fölkent királyok élete fölött a mennyei gondviselés őrködik, színehagyottabb lett. Bizony ők is csak emberek, törékenyek és aprók azon erő ellenében, melyet a népek haragja szül.
Szomorú vég egy uralkodóra nézve, ki ilyen szerencsétlen halállal múlik ki, s még e szerencsétlenség sem képes részvétet kelteni iránta a szívekben.
Nagy mozgás és szenzáció csak a börze-körökben volt. Én éppen egy börziáner feleségével diskurálgattam a »Koroná«-ban, midőn az első sürgöny érkezett. Még vagy öt-hat börziáner volt itt a szép menyecske asztalánál kívülem, s többek között a férje, kit a zöld szemű szörnyeteg fojtogat, s Othello óta sohasem volt mása, nincs az az áspis kígyó, amint a feleségét őrzi – s íme, egyszerre jön a telegram s egy szempillantás alatt nem volt ott egyetlen börziáner sem, hanyatt-homlok szaladtak ki arra, ki erre, hogy a nagy eseménynek hasznát vegyék olyanoknál, kik még a dologról nem tudnak. A kis menyecske ott maradt a nyakamon, éjfél táján került vissza nagy nehezen a férje, mialatt bizonyosan csinált egy-két jó »geschäft«-et. A zöld szemű szörnyet legyőzte a sápadt szörny, a Mammon.
Hogy a börzére az első percekben nagy befolyású volt a cár meggyilkoltatása, s hogy ma már egészen a rendes kerékvágásba jutott minden, annak oka az, mert egészséges ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a nihilisták minden jelentékenyebb, messzebbre kiható cél nélkül követték el a gyilkosságot.
Pedig – úgy látszik – terv nélküli fanatizmus volt az egész; az elkövetett bűnnek még az a mentsége sem lehet, hogy az milliók voltáért történt, mert a gyenge, beteg cár helyett most egy erős ember kezébe jutott a gyeplő, melynek Oroszországban korbács a neve.
*
Wahrmann Mór képviselő mondta egy ízben: »Egy tulajdonságom van, amit röstellek, pedig még az is fényes tulajdonság, t. i. kopasz vagyok.«
Hát Jókainak is végre akadt olyan cselekedete, amiben meg nem botránkoztak sem a kritikusok, sem a nagy hazafiak. Meghítta hétfőn a hírlapírói választmányt a Szikszayba ebédre, hogy a rettenetes nagy menyhalat megegyék, amit a temesvári kollegák küldtek egy elmés levél kíséretében.
Ilyenkor látszik, amint rózsaszínű kedélybe esnek a derék magyar hírlapírók, hogy itt sohasem ver gyökeret a nihilizmus. A terített asztal, a jó konyha, a bor a mi ideálunk; miattunk aztán uralkodhatnak a királyok, ahogy nekik tetszik. Bolondos ábrándok és chimérák nem háborgatják az agyvelőket, s ha van is valakinek valami keserűsége, az mind megfér egy-két frázisban, a vezércikkben. A bor, a jó ebéd jókedvet csepegtet a magyarba, s akinek jó kedve van, az – nem öl, csak ölel.
Hanem azért ezzel az ebéddel mégis történt egy kis malheur, amiből nyilván kilátszik, hogy Jókainak ez az egy okos cselekedete sem találkozott mindenütt méltánylattal. Hiába, ő már olyan, mint az általa megírt »szerencsétlen szélkakas«, minden dolga úgy fordul, hogy azzal sohase lehessen mindenki megelégedve.
Valami német journalist, minthogy az ebéd a cár gyilkosságát követő napon tartatott, megsürgönyözte egy nagy bécsi lapnak, hogy a magyar hírlapírók Jókaival élükön, díszebédet rendeztek a cár meggyilkoltatása örömére. No iszen, nem is kap Jókai többé udvari kitüntetést.
Szegény temesvári hal! Gondoltad volna-e valaha, mikor még ott úsztál valahol a víz ezüst fodrocskái közt, hogy mekkora demonstráció lészen a te temetésed!…
Egész korrekt járt el Komócsy József, mikor azt indítványozta Nagy Miklósnak, hogy adja ki a halhatatlan hal arcképét a »Vasárnapi Ujság«-ban. Ilyen úgysem volt még!
Dacára annak, hogy a »nihilisták« (mert a legtöbbje csakugyan nihilista a magyar hírlapíróknak) lakmározának, számos pohárköszöntéseket ejtve és »a hal halálából hála« szövegű sürgönyt menesztve Temesvárra, az ebéd mégis mameluk színezetű volt, mert a szegény Eötvös Károly fölött köszörülte az eszét mindenki.
De a legsikerültebb az Ábrányi Kornél élce volt.
– Fogadjunk – mondá Eötvös –, hogy kormányra jutunk.
– Te igen, hanem a szélsőbaloldal soha.
*
Tegnap, szerdán, a március 15-ét tartották meg a föllobogózott, földíszített Egyetem téren.
Az ünnepély a szokott lelkesedéssel lett megülve, de volt kiemelkedőbb mozzanata is, az ősz Táncsics Mihály megérkezése, kit tegnap 33 éve, hasonlóan mint most »vállaira emelve« vitt a nép lakására.
A szegény öregnek jól esett a megemlékezés, az egykori dicsőségből ez a kis morzsa. De az ünnepélyt is nagyban emelte e tény, mely a »Fővárosi Lapok«-nak jutott legelőbb eszébe, s ennek indítványára hítta meg az ifjúság az összeroskadt agg embert, ki egyik vidéki városkában él jelenleg, a mostoha jelentől a múlthoz fordulva melegítő fénysugarakért.
A jelenlegi »Március 15-e«, mint helyesen jegyzé meg egy szónokoló ifjú, abban a tekintetben is haladás, amennyiben a halottak fekvőhelyéről, a temetőből áthozatott az élők városába, s megvan adva az első lökés, hogy a szabadság napjának évfordulója nagy nemzeti ünnep legyen a jövőben, mely nem csupán az ifjúság, hanem az egész nemzet szívét áthatja. Mert amely nép nem becsüli a szabadságot, nem is érdemli. Márpedig azt, hogy megérdemeljük, külsőleg is mutatni kell, impozánsan, mert, ha a királyoknak vannak hagyományaik és emlékeik, melyek a népeknek imponálnak, nekünk, a népnek is kell hogy legyenek hagyományaink, emlékeink, és imponáljanak a királyoknak.
