AZ ORSZÁGHÁZBÓL [február 25.]
AZ ORSZÁGHÁZBÓL [február 25.]
(Karcolat)
[február 25.]
Maholnap már olyan egyformák lesznek az emberek, mint a kalapok. Minden egyenlővé formálódik.
Elszorul a szívem, ha haza gondolok a kedves vármegyémre, ahol az én urambátyáimat messziről megösmertem, kit a bekecse formájáról, kit a kalapja színéről és gyüremléséről.
Itt a legközelebbi ismerőseimet sem ismerem már fel hátulról, sötét gérokk, egyforma szabás, ugyanazon kalap, egészen hasonló krágli és nyakkendő, az egyiken, mint a másikon. Szerencse, hogy az arcokat otthonról örökli az ember, mert ha azokat is valami közös udvari szállító liferálná, hát minden ember úgy nézne ki körülbelül, mint Emmer Kornél, amikor még egzisztált. Mert most már nincs honnan kinéznie!
Hát még a kalapokkal vagyunk ám egészen bolondul! Úgy hasonlít az mind egymáshoz, mint az egyik tojás a másikhoz. Ember legyen, aki száz fekete kalap közül ki tudja keresni, valami foltrul, piszokról vagy jelről kiismerni a magáét.
S én mindig amondó voltam, hogy a világ vége, az örök káosz, s az emberiség végképpeni megsemmisülése akkor következik be, mikor már senki sem fogja tudni megtalálni a kalapját. Mert először vesz el a kalap, azután a fej.
A civilizáció, a tudomány és az emberi agynak leleményessége mindent elkövet, hogy ez okvetlenül bekövetkező gyászos időpontot odábbítsa, kigondolván mindenféle módokat és eszközöket, melyekkel a világ végét siettető kalapcsere csak némiképpen is enyhíttetik.
Így lett kitalálva (amint ez már némely kirakatokban látható), hogy a kalapbélésekbe a legkifogástalanabb udvariassággal belenyomatják:
»Uram! ön téved!«
Aki tehát a kezébe vesz egy idegen kalapot, azonnal belátja tévedését – de minthogy e felirat kiválóan praktikus, egypár hónap múlva a világ valamennyi kalapjában benne lesz az ominózus figyelmeztetés, hogy «uram, ön téved»; s az emberiség egész élete a tévedések konglomerátuma lesz.
…Én a kalapokról beszélek tulajdonképpen, de beszélhetnék azon fiatal urakról is, akiknek mindenike úgy lép a parlamentbe mint »nagy reményű fiatal politikusunk«.
És ezek az urak is úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a modern kalapok. Mindenik olvasta Konek statisztikáját, tanult valamit Schopenhauerből, a római jogból, olvasta az alkotmánytant, hallgatta Szilágyit és Wenzelt – s hallgat Tisza Kálmánra, míg az a kormányon ül.
Jól esik végre az embernek egy fiatal óriást találni, akinek a bélésén nincs ott, hogy »uram, ön téved«. Egyet, aki nem hasonlít a többihez, nem közönséges s aki végre igazolja, hogy nem tévedtek azok, akik nagyreményű fiatal politikusnak állították.
A mai nap hőse kétségtelenül Láng Lajos, ki egész kis Tisza Kálmánnak mutatta be magát, értelmes, higgadt beszédjével, s körmönfont dialektikájával.
Denique egy ember, akinek foga van.
Igaz, hogy fekete fog… hanem lehet vele harapni.
*
Hiszen szomorú dolog, hogy már valaki ilyen fiatalon is bosnyák, de viszont igen természetes, hogy valaki fiatalon okkupálni szeret.
Láng Lajosnak ez volt az első alkalma, amikor teljesen kivágta a mellét.
Akasztanak is rá, gondolom nemsokára valami osztrák rendet.
*
– Mégis kemény gyerek ez a Lajos… – mondja valaki az ellenzékről –, kezdem sajnálni szegényt.
– Miért?
– Mert ennek annyi esze van, hogy köztünk is megélne.
*
A kegyelmesek is összesúgtak.
– Ez egy jól fejlődő csirke!
– Megilletné valami jutalom a mai beszédjéért.
– A mai beszédjéért? Hát nem elég jutalom az, hogy megtelik vele az esti lapja? Három egész hasáb…
– De, látod, mégis szép tőle, hogy ilyen okos argumentumokkal védi a lázadási költségeket.
– Eredj velök! Hiszen azok tulajdonképpen csillapítási költségek, s ezekben mindig benne van a fiatalság.
