AZ ORSZÁGHÁZBÓL [február 27. és 28.]
AZ ORSZÁGHÁZBÓL [február 27. és 28.]
(Karcolat )
[február 27. és 28.]
Vannak arcok, kivált női arcok, melyek talán nem is volnának érdekesek egy-egy jó helyre illesztett szeplő nélkül. Egyszóval valami hiba teszi őket tetszetősekké, néha egy bibircs az ajkon, máskor egy pattanás a szemöld alatt, egyszóval nem lehet strikte meghatározni sem azt, hogy mi, sem azt, hogy miért.
Az egész hasonlat úgyis csak azért hozatik be exordiumul e karcolathoz, hogy demonstrálva legyen az olvasó publikum előtt, miszerint ismét Rohonczy Gida tette érdekessé a »tisztelt Ház«-at vagy két napra.
A híres Kurmacher, kinél már csak egy hiúbb ember van a parlamentben, s egy nagyobb bálozó, Fenyvessy Ferenc, átvitte a farsangot a képviselőházba.
Ott is voltak mind a báli szépek a karzaton. A főrendiház tagjai is ott ültek. Soha annyi mágnást és mágnás hölgyet együtt!
Hja, hiába, az osztriga után mindjárt jön a botrány, a két legkellemesebb csemege. Uraknak való.
Hiszen van valami a dologban, kell valaminek lenni, mert nem zörög a haraszt hiába, márpedig nagyon régóta zörög.
Csakhogy egy képviselőnek a parlament színe előtt nem szabad kiállani harasztnak.
Horváth Gyula állott ki tegnap megvédelmezni mellével az államtitkárt, s egyáltalán megcáfolni a Tisza-szabályozási munkálatok ellen felhozott vádakat.
Szép és komoly beszédet tartott, de háládatlant.
Általában szerencsétlen ember ez a Horváth Gyula.
Kevés nagyobb talentum van nála a Házban, előkelő parlamenti modorral, éles dialektikával, nagy tapintattal rendelkezik, – de az a meggyőződése, hogy ő semmihez sem ért – s hogy őbenne csak Tisza Kálmán tartja a lelket. Amint Tisza Kálmán leveszi róla a kezét, ő attól a perctől még lélegzetet sem fog tudni venni a saját erejéből.
Láttam már képviselőket, akik azt hitték, hogy a lábuk üvegből van, – s sohasem mertek lépni, hogy össze ne törjék, – de ilyen erős képzelődést, mint a Horváthé, nem képzeltem.
Az ő a miniszter lábán, ami a kalucsni. Hol fölveszik, hol leteszik. Nem kiegészítő része a ruházatnak, csak szükséges. Nyúlik, mert gumielesztikum, s felfogja a sarat, mert kalucsni.
Horváth Gyula a gőgösség és igénytelenség sajátságos vegyüléke.
Gőgössége a livrée-é.
Gőgös arra, hogy Tisza nagy ember. S ha néha kezd kitudódni, hogy őneki is talentuma van, egyszerre megijed tőle, a népszerűséget folyton keresi, de mikor az megjelenik előtte, úgy tesz vele, mint az agglegény a meghódított szűzleánnyal, ő szalad el tőle.
Tiszának sok vétkét lajstromozták már össze, de egyet mindig kifelejtenek; azt, hogy a tehetségeket föleszi, fölemészti. Igazi kaszárnya-embereket csinál a fiatalokból s mintha szándékosan keresné ki, hogy azt csináljon mindenik, amihez nem ért, olyan pontokra helyezi át, ahol meg ne nőhessenek.
Hát nem örökös vétek az, hogy Horváth Gyulával csináltatnak árkokat és gátakat Szentesen, itthon pedig Móricz Pál debattíroz?
De menjünk tovább. Tegnap is, ma is a Tiszamenti képviselők napja volt, s a jó öreg Szontagh Pali szundikált az elnöki székben, mialatt ezek a háborgó folyam elleni hadikészületekről beszéltek.
Szóltak pediglen Vuchetich István, Széll György s többen. Azt mondhatnók róluk, hogy nagyon rossz szónokok és nem szakértők – hanem a gróf Hunyady László beszéde után ilyen kritika nem képzelhető többé: nincs már se rossz szónok többé, se laikus.
Szontagh Palit felföldi ember létére nagyon untatta ez a Tisza-dolog. De hát mi az ördögöt is komédiáznak egy folyammal. S minthogy van a fejében mindég egy-egy anekdota, alig várta, hogy vége legyen az ülésnek, amikoron is összegyűjtve a tiszai képviselőket maga körül, odaszól nekik egész komolyan:
– Hát igazán nem svindli az, fiúk, hogy azzal a Tiszával sehogy se bírtok?
– Hát persze, hogy nem bírunk.
– Adok én akkor nektek egy jó tanácsot.
– Nagy áhítattal várjuk, Pali bátyám!
– Fogadjatok meg egy nagy kalapú tótot tavaszonkint… Richtig! Hol van a Tisza forrása?
– Mármarosban, Kőrösmezőnél.
– No hát, ha az a tót ott a nagy kalapjával befogja a forrást s úgy tartja ott kellő napszám mellett, akkor Szeged alatt száraz lábbal járhattok át a Tiszán.
