III. A tegnapi kánikula a városházán.
III. A tegnapi kánikula a városházán.
Hogy volt, hogy nem volt, titok fátyla fedi azt el, ember azt soha tudni nem fogja, történelem ki nem fürkészi, annyi bizonyos, hogy egyszerre csak irtóztató rossz szél kezdett fújni a kutyák ellen.
Mi vagy ki hangolta ily irányban a közvéleményt tegnap reggelre az ebek ellen?
A jelszó ki lett adva, s rettenetes dolgok készülődtek a közegészségügyi bizottságban.
A doktorok, jó Patrubány és daliás Bókay, baljóslatú arccal jártak-keltek. A teremben nyomott hangulat uralkodott.
Ki fog mondatni az ostromállapot.
A folyosón egy kis pudlikutya járt-kelt s irtózatosan vonított. Persze azért, mert egy díjnok ráhágott a farkára. Egy díjnok! Hát mióta tartja már magát többnek egy díjnok, mint egy kutya?
De a díjnok már tudta, mi történik bent a tanácskozó teremben.
Reinitz tette meg a szörnyű indítványt, melytől kezdve új korszak, az »elnyomatási epocha«, fog kezdődni a kutyatörténelemben.
Reinitz ugyanis a felmerülő veszettségi s harapási jelekkel szemben a szájkosarat indítványozta.
Síri csend következett.
A Mokány Berci kutyája, a »Szellő« és a Verhovayé, a »Dido«, a városház kapuja alatt őgyelegve, érdekfeszülten várták a nagyfontosságú ügy kimenetelét. A kis pudlikutya fel s alá nyargalt a lépcsőkön s jelentést tett a gyűlés folyamáról.
A gyűlés menete váltakozó érzelmeket ébresztett a két vezér kutyában.
A kis pudli jő s lihegve mondja:
– Nagy a baj. Dr. Bókay is amellett van.
Egy perc múlva friss hír jő.
– Mégis egy hang mellettünk! – kiáltá a pudli örvendetesen vonítva. – Azt indítványozzák, hogy ne kapjunk szájkosarat, mert a szájkosár ingerli a kutyákat.
– Ez oszt’ az aranybeszéd! – rikkant fel Szellő lelkesedve.
– Hallgass, buta, – mondá Didó sötéten. – Ez a legravaszabb! Ez már tudja. Ez a Tisza-iskolából való ember lesz! Ettől féljünk; ez fog kipusztítani.
A gyűlés mindig jobban-jobban komolyodott.
– Patrubány tovább ment; nem elégszik meg már a szájkosárral, a zsinegen való vezettetést indítványozza.
– Szörnyűség!
– Gyalázat!
Egy félóra múlva szomorúan, lelógó fülekkel, kiöltött nyelvvel, lekonyult farkkal jött le a kulcslyukon hallgatódzó pudli.
– Széna vagy szalma? – kérdik ott lenn a vezérek.
– Szalma – rebegé a pudli halkan. – Megszavazták a szájkosarat is, a zsineget is.
Szellő és Didó szomorúan összenéztek.
– No, Didó öcsém! – mondá Szellő sóhajtva – eddig sem szerettem volna lenni ember ebben az országban, de ezután már a kutya se sokkal több.
