A »MAGYAR SZOBA«
A »MAGYAR SZOBA«
A múltkori jelmezbálon Munkácsy nagy érdeklődéssel nézte a különböző jelmezeket. A kínait apró szemeivel és varkocsával, a francia diplomatát, akinél azonban különb diplomatának néz ki Gonosz Pista is a »Falu rosszá«-ból. Az asszonyok… nos, az asszonyok mind jól néztek ki, s ezek mégis tetszettek Madame Munkácsynak. A mi Miskánk hű maradt magához s legnagyobb előszeretettel nézte a »betyár«-t.
De biz az a betyár is nagyon különös betyár volt s jobban beillett volna a Krisztus képhez a farizeusok közé, mint a tündérszép magyar pusztára.
Csak a fokosa volt egészen kifogástalan, azaz hogy igazi kis remekmű. Nemcsak maga a fokos készült fényes sárgarézből, de a nyele is azzal van befuttatva s tulipánvirágok rajta szögekkel kiverve.
Ahogy ezt a fokost meglátta Munkácsy, mindjárt megirigyelte a gazdájától. Hiszen tengernyi a dicsősége, három világrész zengi a nevét, nem is ér már ehhez képest semmit, ami még a többi embernél van, kivévén ezt az egy cifra fokost, mert ez már mégis valami.
Szóba is állt mindjárt a gazdájával, s mint egy jó diplomatához illik: elkezdte nézegetni és dicsérni a jellegzetes magyar jószágot. Hej, de nagy effektust csinálhat egy ilyen szerszám a leányok előtt, ha deli parasztlegény szűre alul csillog ki! Miska sóhajtott! Ki tudja, miért? Meglehet, most meg már azt a képzeletbeli parasztlegényt irigyelte.
A jelmezbáli betyár szerette volna odaajándékozni a fokost a művésznek, de nem volt az övé, ő is csak kölcsönkérte egy Vácon lakó barátjától.
De volt benne annyi figyelem, hogy másnap mindjárt megírta a fokos szerencséjét a váci barátjának.
Nagy híre kerekedék erre híres Voác voárosában a réznyelű fokosnak, s általános lett a vélemény, hogy oda kell adni a művésznek.
S amint ez egyszer ki lett mondva, úgy jártak a váciak, mint a Jókai híres oláh bojárja, kinek egész fényűzése egy tökmagból eredett, ugyanis egy olyan nagy tök nőtt meg a bojár kertjében, hogy elhatározta, hogy odaadja a szultánnak, de hogy üresen ne küldje, tele töltötte arannyal, a szultán erre egy arany kaftányt küldött a bojárnak azzal a parancsolattal, hogy viselje. Viselte is, de már ehhez nem használhatott bagariabőr-csizmát, csináltatott hát fényes ruhákat, de most már ezekben a ruhákban nem ülhetett fel a fakó szekerére, hintót hozatott, a hintóhoz palota kellett, a palotához cselédség.
Hát Vácon is így indult. Vigyük el a fokost Munkácsynak, de mivelhogy egy ember nem viheti, válasszunk küldöttséget.
Választottak nyolc embert.
Nyolc ember egy szál fokoshoz! Ez már mégis nevetséges lenne így!
Hogy üres kézzel ne menjünk, vigyünk neki még valamit.
Addig tanakodának, töprenkedének, míg végre Kalencsik István szűrszabó ki nem találta az igazit.
Volt ugyanis Kalencsik Istvánnak két széke, egyik tábori szék, a másik egy karosszék művészi munkával készítve a fája, de hát még a többi!…
Hófehér szűrposztó a legfinomabb fajtájából, bevonva olyan hímzésekkel, hogy olyat a piktor se csinál: nefelejcsvirágok, piros rózsabimbók olyan üdén mosolyognak ott, mintha elevenek volnának.
Két évig csinálta roppant nagy fáradsággal azzal a föltevéssel, hogy ezeket a király fiának ajándékozza, ha az megházasodik.
De bizony volt még egy mellék-kikötés is az ügyes mester fogadásában, t. i. hogy ha a királyfi felesége barna lészen.
A királyfi semmit sem tudván a Kalencsik István uram eme sarkalatos »sine qua non«-járól, szőke királykisasszonyt hozott a házhoz – de nem is kapta ám meg a két széket.
Ma hozta fel mind a kettőt a váci deputáció Munkácsynak a fokossal egyetemben.
Miska nagyon megörült nekik, nem győzött betelni a nézésükkel, az asszonyság is megbámulta s még két ilyen széket rendelt, hogy egy egész garnitúra legyen az asztal körül mert mint a madame mondá, egy »magyar szobát« fognak berendezni Párizsban a házukban.
No, iszen csak az kellett még! Most mindjárt fölmerült férj és feleség közt az a casus belli, hogy melyiköknek a lakosztályában lesz a magyar szoba. Miska is, a madame is magáénak kívánja a »magyar szobát«.
Elérzékenyülve fogadták a kellemes ajándékokat s azzal az ígérettel bocsátották el a váci küldöttséget, hogy útközben, ha idejük engedi, kiszállnak a derék magyar városban, azután pedig újra tovább folytatták a kedélyes évelődést, hogy kié lesz a magyar szoba?
Mennyivel békésebb élet a pesti művészeké: akik sohasem vitatkozhatnak az ilyenek felett, mert rendesen – egyetlen szobában laknak.
