MUNKÁCSY ÚTJA
MUNKÁCSY ÚTJA
(Útközben)
Az elindulás volt talán a legérdekesebb mozzanata az útnak, mely valóságos diadalút. De a kellemes izgatottság, hogy ki jön, ki nem jön: egészen megszépítette a máskor annyira kellemetlen várakozást. Gyorsan teltek a percek, mert minden perc hozott valakit.
Mert úgy van az ilyenkor, hogy sokan ígérkeznek, de kevesen mennek. Biztos nem volt senki. Azaz hogy mégis, az öreg Teleki Sándor gróf. Neki elementuma az ilyen dolog, s ha már képes volt Kolozsvárról idáig jönni, bizonyosan elmegy Munkácsra is.
De a többi ember aztán mind meglepetés volt s köztük egy-két »szép« meglepetés is, mint pl. Röck Ilona, a Keleti kisasszony, Kelemen Malvin.
Jött az öreg Pulszky is tömérdek adomájával. Ne adja az isten, hogy ezek egy kupéba kerüljenek Telekivel, mert olyan verseny fejlődik ki köztük, melynek nem tudni ha nem lesz-e drasztikus vége.
Értjük pedig a drasztikus vég alatt a két excellens adomázó a verseny folytán kifejlődött abbeli túlhajtását hogy belemennek az olyan fajtájú adomákba is, melyek latinul vannak írva…
No, de azok a kislányok, akik meghallhatnák, majd csak elalusznak nagy gyorsan.
Kocsi kocsi után jött. Jaj, csak minél kevesebb nagy ember legyen!
Nem is jött se Jókai, se Gyulai. Pedig ez nem volna éppen mulatság nélküli.
A kis elfogadó teremben erős molyszag dúl: az utazó bundák kipárolgása, még ki sem jutottak a fővárosból, már is falusiassá teszik a levegőt.
– Gyere üljünk le – mondja az öreg Teleki, a csatalónak –, mit ácsorogjunk itt? Aki jön, itt lesz…
– Nem, én le nem ülök, mert még azt mondanák, hogy rossz lábon állok veled.
De csak mégis leültek s megadomázták a mai sanyarú viszonyokat.
– Könnyű neked, te szent birodalmi gróf vagy. S a te birodalmadra nem áhítozik Skobeleff.
– Könnyű Skobeleffnek, mikor olyan jó protekciója van, mint a cár.
– Hja, barátom, ma már minden állás nehéz és sanyarú, még a protegáló állása is. A múltkor beállít hozzám egy tíz év előtti inasom, hogy aszongya szerezzek neki valami állást.
»Nagyon szívesen, Pali – mondom neki –, milyet akarnál?«
Az én Pali fiam felhúzta erre a vállait s így szólt hanyagul:
»Hát olyasvalamit, ahol sok fizetés és semmi dolog.«
»Ejnye, Pali fiam, de nagy bolond vagy, hiszen ha én ilyen állást tudnék, magamat protegálnám bele, nem téged. «
Úgy eljött a tizenegy óra… mintha färbli közt volnánk.
Hanem iszen kevés híja is, mert a kártyák együtt voltak az egész tucat: csak a királyokból hiányzott, de ezeket a királynék pótolták, a felső ott volt mind a négy, az ászok és hetesek hiánytalanul, a skíz, a pagát és valamennyien.
A mindig figyelmes Tolnay egy első oszt. vasúti kupét adott a Munkácsy-társaság rendelkezésére. György Aladár sehogy sem akart felülni a fényes fotelekbe. Őbelőle, úgymond, ne csináljon az ő akaratán kívül nagy urat senki!
Ha az éj csak eltelt valahogy, semmi rendkívüli nem történt, hanem a hajnallal egyszerre óriás éljenzajra ébredtem fel.
– Hol vagyunk? – makogtam félálmosan.
Azonban megint lehunytam szemeimet azon hitben, hogy álmodom.
De nem volt álom, megnéztem klepszidrámat, fél hetet mutatott. Tehát Sárospatakon kellett lennünk.
Igen, ott voltunk, s a pályaudvaron óriási néptömeg hemzsegett s leírhatatlan lelkesedéssel éljenzé Munkácsyt. Ejnye, hogy nem átallják az embert felkölteni. Mire való már ez a nagy hazafiasság?
Zászlók lobogtak, orációk váltattak s virágcsokor nyújtatott át Munkácsynénak. A kedves menyecske álmos volt kissé, de nem lett volna párizsi nő, ki, ha csokrot kap, el ne veszítse az álmosságot. A virágillat üdébb a mosdóvíznél, s a dicsőség a legjobb törülköző kendő…
– Itt is. Már is? – rebegé az asszony elérzékenyülve. – Milyen ébredés, milyen szép ébredés!
– Még ez semmi, Madame! De egy deputációt már átaludott kegyed. Ezelőtt egy órával Szerencsen.
– Hogyan, istenem? És önök nem költöttek fel! Vigasztalhatlan vagyok.
– Bocsássa meg, de olyan édesen aludt s valószínűleg olyan édesekről álmodott.
– Eh, menjenek! Haragszom. Lehet is nekem valami édesebb, mint a valóság.
– No, ne búsuljon hát, ne duzzogjon… itt van az egész szerencsi parádé a zsebemben.
– Hogyan? Az ön zsebében?
– Úgy van, Madame! A tisztelgő deputáció, amint megtudta, hogy alszanak, azontúl lábujjhegyen járt – s írásba tette magát.
– Hadd lássam. Olvassa fel.
– Úgysem érti meg.
– Legalább a neveket. Szeretem hallani.
– Íme az üdvözlő irat aláírói. Nagy Ignác, Barabás János, Boros József…
Kilenc órakor Csapra értünk. Itt volt még csak igazán csapra ütve a lelkesedés. De nem is írom tovább, így fog ez már menni véges-végig, míg csak Munkácsra nem érünk… Azaz, hogy ott lesz aztán a haddelhadd.
