A MÉZESHETEK
A MÉZESHETEK
(Eredeti képünk magyarázatául)
Mint ahogy az ember azért ebédel, hogy a fekete kávé jól essék, minden jel azt mutatja, hogy körülbelül a mézeshetek kedvéért házasodunk.
A mézeshetek olyan édesek, mint a félig reménytelen szerelem. Nem, olyan édesek mégsem! Mert ahol már tényekkel állunk szemben, ott megszűnik az egzaltáció. Egy csinos fiatal feleség pedig már tény, s a tényekkel számolunk, megnyugszunk bennök és azt hisszük, hogy annak úgy kellett történni. Nincs benne semmi rendkívüli.
Hanem hát egy fiatal menyecske olyan tény, amelyik könnyen von maga után más tényeket – amik a mézeshetek után sok keserű esztendőt okozhatnak.
Képünkön is, úgy látszik, egy ilyen tény fojtatik el mégpedig a csírájában.
A »Nelli«-nek van egy unokabátyja a hadseregnél. Nagyon jó, kedves fiú. Ez már egyszer bizonyos dolog. A Nelli tetszett is neki, mindig vele táncolta a cotillont, hanem hát el nem vette feleségül, de nem is férjnek való fiú a Miklós. Hiszen bohó gyerek még, aki semmit sem vesz komolyan. Semmit és senkit, a Nellit se, – még talán azt se, hogy Nelli férjhez ment. Pedig Nellinek, amikor férjhez ment, ott volt a férjhezmenési indokai lajstromában mindjárt a legelöl, hogy »hadd bosszankodjék Miklós!«
Bosszankodott-e valóban, nem tudhatni, de az áll, hogy Nellit még most is kellemesnek találja, mert amióta hazajött szabadságra, minden délután ellátogat a fiatal menyecskéhez, mikor a kis férjecske a büróban van.
Miről csevegnek együtt? Istenem, hiszen annyi beszélnivalójuk van a gyermekkori játszótársaknak! Az emlékek egészen ellágyítják a Nelli szívét, s ilyenkor szinte szereti azt a bolondos Miklóst. Most, hogy már harmadnapja nem volt, egészen nyugtalan miatta… Persze, persze kicsit kegyetlenül bánt vele, mikor Miklós átkarolta, gorombán kisiklott a kezeiből s beszaladt, bezárkózott a hálószobájába.
Eleinte mérges is volt, de most két nap óta megbocsátott neki s ma egy levélkét írt számára, melyben látogatását kéri. De mi nem történt? Mikor éppen írja a levelet gyanútlanul, nyugodtan, egyszerre megnyílik az ajtó nesztelenül, és belép váratlanul Gábor. Sohase szokta pedig ily korán ott hagyni a hivatalt.
– Mit írsz, kis feleség? – kérdé Gábor.
Nelli arca lángba borult, majd elsápadt és elkezdett reszketni.
– Semmit, semmit – s gépiesen nyúlt a levél után…
De Gábor gyorsabb volt s utána kapott a levélnek.
– Nelli, mi volt ez? – kérdé mogorván. – Te reszketsz… te bűnös vagy, Nelli.
– Jaj, ne olvasd, kérlek, ne olvasd.
– De bizony olvasom.
– Meghalok, megölöm magam, a Dunába ugrom, ha elolvasod.
Gábor gondolkozott egy percig: sötét volt a homloka nagyon, s reszketett az ő keze is, amelyben a levelet tartotta.
– Jól van tehát, ez egyszer nem akarom tudni, összetépem.
És tépni kezdte a levelet. Az apró papírkockák lassan hullottak a padozatra. A kis menyecske bűnbánólag és hálával hajtotta fejét férje vállára, fogadást téve magában, hogy soha, de soha többé nem fog írni illatos levelet senkinek.
Vajon meg fogja-e tartani? Vagy az a »soha« csak egy nap őnála is, mint ahogy az a többi asszonyok szótárában?
