AZ AUDIENCIA
AZ AUDIENCIA
(Karcolat)
Nagy híre van az audienciáknak, kivált faluhelyen. Mint rege száll ott ajkról ajkra, hogy egykor ez, meg az az ember fönn volt a királynál ős Budavárban s leomlott a trón zsámolyánál, ahogy mondani szokás.
Királylátogató parasztok mindig akadnak, de azok nehezen jutnak el kérelmükkel magához a királyhoz. Nehéz dolog az nagyon!
Hiszen fenn voltak már a recskiek is, beszéltek is a királlyal, de utólag kisült, hogy az csak a kancellista volt. Még cifrábban jártak a rimóciak, akik sok pénzt fizettek egy szőke úrnak, hogy vezesse el őket Bécsben a fölség elé; az ajánlkozott is rá, sőt a király jóakaratát is megígérte feléjük fordítani kétszáz forintért. Megadták a pénzt, hogyne adták volna meg! – s el is vezette őket a szőke úr egy csilláros, vakító fényes nagy terembe, ahol sok-sok ember, mind csupa nagy úr mulatott, kávézott és egy emelvényen volt egy nagyon szép asszony, maga a felséges királyné, s mellette egy férfi, a király.
Mikor meghallgatta őket, hogy mit beszélnek magyarul, mondott erre jóságos, nyájas arccal valamit németül, amiből a szőke úr megmagyarázta, minden úgy fog történni, mint a rimóciak kívánják.
Hazamentek aztán őkigyelmeik nyugodtan, de semmi sem történt. Csak évek múlva sült ki, hogy az nem is a trónterem volt, hanem egy külvárosi kávéház, s aki a trónuson ült, az egy szép kasszírleány a szeretőjével. Az ördög vigye el őket elevenen.
Talán nem is lehet a király elé jutni a szegény embernek, ha térdig koptatja is el a lábát?
Ej, dehogy nem! Csak meg kell kérdezni a szurdoki deputációt. Azok már hetedszer voltak őfelsége előtt egy lehetetlen kérelmükkel, hogy tudniillik ők kisütötték, miszerint valaha mind az övék volt az a sok föld, amit a pécsi püspök szánt most, hát adassa azt nekik vissza őfelsége.
Persze, hogy nem adhatta vissza, sőt midőn a kabinetirodában már hetedszer is ott látták alkalmatlankodni a szurdoki deputációt (egészen ismerősek voltak az udvarnál!), meg lett nekik parancsolva, hogy többet el ne merjenek jönni.
De bizony elmennek azért is. Tanakodtak, s megállapították a fortélyt közösen. Csupa új embert küldött ki a helység, s ezek úgy jegyeztették be magukat a kabinetirodában, hogy ők a bárkányi elöljáróság.
Beeresztették őket a felség elé.
– Mit kívánnak? – kérdé a király, midőn beléptek.
– Hát felséges uram, ezt az instanciát akarjuk átadni még egyszer, mert nem vagyunk ám mi bárkányiak, hanem a szurdokiak vagyunk.
S ezzel aztán vesd el magad, kotródtak, rohantak kifelé, mint az eszeveszettek, úgyhogy se a király, se az ajtónállók nem bírták elgondolni, mi történt.
Hazaértek Szurdokra nagy diadallal, hogy azért is átnyújtották az istanciát.
Igaz, hogy előre tudhatni, hogy nem használ, hanem hát végre is mellékes dolog.
A csütörtöki audiencián is sokan megfordultak Budán, s a kérelmezők közt mindig akad egy-egy csodabogár, aki derültséget szül az udvarnál.
Egy nagybajomi ember, bizonyos Kurcz Ferenc, midőn a király elé lépett s az megszólította, elsápadt, eleinte egy szót sem tudott szólani, majd reszketni kezdtek a lábai, mint a »Háromcsőrü kacsa« polgármesteréé, mindig jobban, míg végre összerogyott.
– Vigyék el ezt a szegény embert! – mondá a király. – Nem hallgathattam meg a kérését, mert nem tudta elmondani.
De nem mindenkiben van ennyi respektus a fejedelmi trón iránt. Néha szemtelen kérelmezők is akadnak.
Az egyik például azt kívánta csütörtökön, hogy engedje el neki a király az érettségi vizsgálatot.
– Megnézem s minden lehetőt meg fogok tenni – szólt a felség átvéve a folyamodványt.
– De hátha elfelejti fölséged?
A király kedvetlenül hátrált néhány lépést, mintha jelezné, hogy a kérelmező el van bocsátva, de az nem tágított, hanem kivette a zsebéből a ceruzát s oda nyújtotta:
– Esedezem, kegyeskedjék ráírni a nagy szignatúrát.
A király át nem vette az irónt s sebes léptekkel vonult vissza a mellékterembe.
Egy fiatal, szép asszony a férjeért könyörgött, hogy eresszék haza Dalmáciából, mert elpusztul a gazdasága és nagyon rosszul bánik vele az anyós.
– Ej, ej! – szólt a király. – Hát nehezen várja a férjét? Szép öntől. Legyen türelemmel. Teszek róla, hogy ne sokáig kelljen ott maradnia.
De a legkomikusabb volt mégis egy szegedi menyecskeasszony panasza.
Csípőre tett kezekkel kackiásan jelent meg, csak úgy ropogtak a stajf szoknyák.
Elmondta, hogy nagy baja van. Két év előtt a házát kezdte építeni, de aztán nem volt elegendő a pénze, és mivelhogy özvegyasszony, tehát egy »embört« állított magához, akinek szinte volt egy kis pénze s megépíthette a félben maradt falakra a fedelet.
– Most már én az embört eluntam, fölségös uram, mert házsártos és dologtalan, hát azt mondtam neki, hogy fel is út, alá is út.
– Jól van – mondá ő –, de akkor elviszem a födelemet.
S leverte a födelet a házról.
A király meghallgatta s mosolyogva mondá:
– De iszen az ő pénzén volt építve, hát az övé volt.
– Igen? – szólt a menyecske élesen. – De hát a két évi szeretközés, felséges uram?
