A PONYVAIRODALOM MEGSZÜNTETÉSE
A PONYVAIRODALOM MEGSZÜNTETÉSE
Ez egyszer ugyancsak nagy fába vágta a fejszéjét a derék Gönczy Pál, akinél alig veszi valaki komolyabban föladatát a közoktatásügyi minisztériumban.
Nagy dologba fogott, de már azért is megérdemli a dicséretet, hogy belefogott – ha nem találna is sikerülni.
Mert bizony nehezebb kiirtani az irodalmat megmételyező ponyva-nyomtatványokat, mint a szerbtövist.
Márpedig a szerbtövist sem irthatták ki, dacára annak, hogy van már vagy száz miniszteri és ezer megyei rendelet, mely az ártalmas plánta halálára tör.
Annál kevésbé fog hát boldogulhatni Gönczy Pál egymaga, mert hiszen míg a szerbtövis a szántóföldeket lepi el s azok termőerejét szívja el s elöli a hasznosabb növény tenyészetét, addig a ponyvanyomtatványok csak a nép kedélyét, lelkét rontják meg.
A lélek pedig semmi – a magas államhatalom előtt, mert az még csak nem is adófizető.
*
No, de ne csináljunk szemrehányást azért, hogy eddig semmi sem történt, éppen most, mikor történni készül valami, ha ugyan nem marad, mint sok más jóravaló ügy, az értekezleteknél.
Mert az már sablon. Összeülnek, tanácskoznak, azután megint összeülnek és tanácskoznak – és soha semmit el nem végeznek.
Nem tudjuk, mit tanácsoltak Gönczy úrnak Komócsy József és P. Szathmáry Károly, akiket jónak látott értekezletre hívni meg, de annyi bizonyos, hogy a ponyvairodalmat csak két eszközzel lehet kipusztítani: pénzzel és jó olvasmányokkal.
Egyik a másika nélkül nem ér semmit.
Hiszen ott van rá a példa. Egy derék társulat, melynek élén dr. Szontagh állott s mely humánus célokra fordítja ami fölöslege van, megkezdte a nemes hadjáratot tavaly a ponyva ellen – mégpedig valóságos hadi taktikával.
Megnyert egypár írót s csináltatott a népnek egy-két beszélyt, a királyfi lakodalmáról egy magvas népies füzetkét – s odatette a ponyvára éppen olyan alakban, olyan papíron, mint aminő »Hétfejű kisasszony«, a »Zsidóvá változott disznó« stb.
Rá is ment a lépre, vagyis a jó útra a nép, mert anyagi áldozatokkal is terjesztették a jótékonycélú füzeteket, de mikor később kevesebb lett a »nervus rerum gerendarum« s következésképp gyöngébb írók kezibe került a jó feladat, a nép nagyon is magasnak találta maga számára az olvasmányt s nem kellett volna neki még ingyen sem.
Amiből pedig az a tanulság, hogy a legkiválóbb íróknak kellene egyesülnie: mert nagynak kell annak lenni, aki úgy tudjon leszállni a néphez, hogy egészen kicsiny legyen, hogy a nép magához hasonlónak, rokonlelkűnek nézze gyanútlanul.
Csak ilyen álúton férhetünk a nép szívéhez, s mikor már megnyertük egészen, csak akkor tisztogatjuk meg lelkét a koromtól és a piszoktól, mely a ponyvától ráragad.
Helyesen mondta Lamartine, hogy »a népnek a legjobb olvasmány sem elég jó«.
Mester legyen, aki neki ír. A mestereket pedig meg kell fizetni, mert nem élhetnek a levegőből.
